Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

LAKNER LAJOS: Nagy László mai befogadásának lehetősége

közösségi-szociális síkon kap választ, illetve csúszik át az utópia, a remény világába. De ez sem feledtetheti, hogy a „gúnyos idő"-vel szembeforduló művészi teremtő gesztus csak bálvány-teremtés, bálványimádás, s a bálvány nem helyettesítheti a valódi ontológiai értékcentrumot, legfeljebb csak utalhat ennek hiányára és szükségességére. A Vértanú arabs kanca és a Galambleves című versek pedig arról is tanúskodnak, hogy a szociális szereptől megszabadult lírai személyiség alapvetően másképp látja az ember viszonyát az értékek világához. A korábbi versekben az etikai értékek nem egyszerűen az emberrel szemben támasztott követelmények, amennyiben felszólítanak annak követésére, annak jegyében való cselekvésre, hanem az emberi világon kívül állnak. Nagy László verseiben az emberi világ, az emberi cselekedetek természetes, eleve adott sajátossága az értékhiány. Hogy az értékvilágból részesülhessen az ember, ahhoz meg kell feszülnie. A lírai hős ezekért az értékekért való megfeszülésre szólítja lel a befogadót, de csak „a szinbádi láng" és „a kriptáig lehűlő fokozatok" között lehet választani. E választás által vált maga a lírai hős is ezen értékek letéteményesévé, sőt egyszemélyes képviselőjévé. A Vértanú arabs kanca egyik legfőbb újdonsága e tekintetben, hogy a lírai személyiség mindennapi ember, ahogyan a magatartását meghatározó érték, illetve a szőlőkapások bűne is emberi. A lírai hőst apjához való viszonya egyszerre mutatja kívülállónak, megítélőnek, s egyszerre az emberi viszonyokon belül állónak. Az ítélet nem valamely egyetemes, az emberi világ felett álló érték jegyében történik, hanem egy másik, noha még gyermek, ember szemével, akinek rá kellett ébrednie arra, hogy az emberi esendőség következménye, az emberre szabott sors része a bűn is. A vezeklő vonulásnak a lírai szubjektum is részese, ítélete az emberi sors vállalásában, az emberi esendőség belátásában veszti el feltétlenségét. Olvasatomban a Galambleves is ezért tűnik olyan fontosnak. A verset e költészetben szinte teljesen új, tárgyias beszédmód jellemzi, ahogy erre Tandori Dezső is felhívta a figyelmet

1

". A lírai személyiség csak rögzíti a látványt, illetve a látomást, a közvetlen ítéletalkotástól távol tartja magát. A fentiek vonatkozásában e vers legfontosabb tanulsága talán, hogy az érték nem az emberi cselekedetek fölött áll, hanem immanensnek, az emberi világhoz belülről odatartozónak mutatkozik. A bűn nem tagadja, hanem inkább feltételezi az értékek meglétét. Az etikai érték jelenvalóságának groteszk, már-már abszurd látomása minden zökkenő nélkül illeszkedik be a mindennapi történésbe. Az értékeket tehát nem kívülről kell bevinni az emberi valóságba, ahogy a korábbi szerepértelmezés sugallta, mert az emberi cselekedetek eleve feltételezik az értékvilágot. Ebben a világértelmezésben az emberre, sőt a költőre szabott feladat már nem az értékek feltétlen érvényesüléséért való heroikus küzdelem, hanem „csak" annyi: „Megszülettünk, hogy hozzáadjunk valami jót a világhoz." (Ereklye) E versek együttesen tehát azt mutatják, hogy mind a lírai személyiség, mind az értékek a mindennapi emberi világ részei. A teremtő, a mindennapi esendőségek fölött álló, vagy ezért esdeklő, kultúrhéroszként értelmezhető lírai hős visszavonulását talán az is mutatja, amire Nagy László egyik naplójegyzete utal. Egyre inkább úgy érezte, az elbeszélői szerep (distancia!) tűnik alkalmasnak az új világtapasztalat kifejezésére. „Tulajdonképpen utálom a prózát, de annyi mindent szeretnék elmonda-