Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

SZÉLES KLÁRA: Van ünnep, van mit rontani (A Nagy László recepcióhoz, 1995-ben)

galmibb módon rögzíti Nyilasy Balázs. Ő egyrészt a lovacska-szimbólum „más és más értelmű kitágításáéról beszél; illetve - az eredet oldaláról - „az elbeszélői állásfoglalás váratlan válogatása"-róh Jó példa ez az általánosabb megfogalmazásban „anyag, szándék, jelentés koherenciájának megsértése" néven nevezett kompozíciós hiány szemléltetésére is. Vélekedésem szerint Nyilasy Roman Ingarden kutatásainak termékeny, élő alkalmazásával találóan és pontosan fogalmaz; amikor „a műrétegek kapcsolódási módjának olykori kidolgozatlanságával"

44 hozza összefüggésbe e fenti poétikai döccenőket, műhibákat. ///. Következtetések Egyfajta összegezéséhez jó kiindulópontul szolgálhat a fenti hosszú-ének, ennek eltérő értékeléseivel együtt. Úgy látom, hogy Nagy László költészetében aligha választható el egymástól az, ami például a kompozíciót, a képalkotást illetve a lírai én szerepét illeti. Akár a felsorakoztatott, kiemelt szempontok felől nézve is azt tapasztalhattuk, hogy már a kompozícióra vonatkozó ellenvetéseknél is burkoltan vagy nyíltan előkerült a „magára mutató mozdulat" (Bori), a „közvetlen megszólalás" (Kiss Ferenc) a „személyes" elemek (Nyilasy Balázs), a „vallomásos-meditatív egységek" (Pomogáts Béla) funkciója, mint rendező erő. Mintegy összegező érvénynyel hangozhat a zsengék átigazításait mikroszkopikus szigorral és árnyalatossággal vizsgáló Kiss Ferenc megállapítása: „..az igazítás sohasem egymozzanatú, a kompozíciótól a képekig, a szavakig, s a ritmusig terjed."

45 Ehhez hozzátesszük, hogy az egyes versek, egyes képei változtatásának oka a lírai én szemléletének, vállalásának kialakulása, megérlelődése.

4

*' Mindezen belül külön hangsúlyt nyer a fentiek szerves egységének, elválaszthatatlanságának egyedi, Nagy László-i jellege. Miért? Azért, mert a képalkotásbeli „homályok", rejtélyek felfejtéséhez, csakúgy, mint a kompozícióbéli zökkenőkéhez, illetve a lírai én különösfajta megjelenítéseihez az út egy bizonyos forráshoz vezet, az így képződhető ál-labirintus egyazon kijáratához, Ariadné-fonalként: a Nagy László-líra ihletének természetéhez. 47 Ennek egyik eredője a köztudott folklór, ámde nem a köztudott módon, „...a népköltészet kollektív-szentenciázó fogalmazásmódjától" bizonyos személyesség különíti el - értek egyet Domokos Mátyás álláspontjával.

47 Ugyanakkor a Nagy László-líra szakirodalmában gyakran felbukkanó „táltosfiú", „sámáni", „mágikus", „igéző", „ráolvasó", „varázsló" jelzők, megjelölések úgy vélem, többek - látszatuk ellenére - holmi szóvirágnál, hangzatos retorikai fordulatnál. A tények, az egyedi ihletfajta körülhatárolása alkotás-lélektani és poétikai határokon képzelhető cl. Dc ez már újabb tanulmányba kívánkozó téma. A Nagy László-líra valóban létező hiányosságai egy valóban nagyformátumú költészet különös velejárói. Hibázásokként is megérdemlik a figyelmet.