Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

BORI IMRE: Jegyzetek Nagy László költészetéről

JEGYZETEK NAGY LÁSZLÓ KÖLTÉSZETÉRŐL 1967 tavaszán, amikor Nagy Lászlóról szóló négy folytatásban megjelent Nagy László - avagy egy költő drámája című tanulmányomat lezártam (ez olvasható a Két költő című, még ugyanabban az évben megjelent könyvemben is), a költőt válságok közepette láttam és aggódva is egyúttal érte, meg őszinte kíváncsisággal is, hogy merre viszi majd költői indulata, amelyet ellentmondások feszítenek és hevítenek, milyen módon oldja meg nem is kevés konfliktusát önmagával és a világgal, azaz a maga „kis" - mondjuk így - „magyar világával", de a verssel is, amelynek akkor már felkent mestere volt. Idéztem József Attila! című verséből a „Törd a törvényt, ne latold!" mondatot, hogy úgy lássam, a „feltörés" és a „latolás" kettős vonzása gyötrelmeinek az okozója. A „feltörés" gondolatának elfogadására - úgy láttam költészetének természete és a világ állapota ösztönözte, a „latolást" szíve és esze, determinált Énje kívántatta vele. Úgy tetszett, s a később bekövetkezők ismeretében jogosnak is látszik, hogy a kimondás fogalmában összegeződött Nagy László versvilága milyenségét és hogyanságát meghatározó minden kérdése. Széles skálán mozoghatott itt az elképzelés és a realitás - a mágikus megidézéstől az 1960-as évek második felében az irodalompolitika támasztotta akadályokig, a cenzúra és a közlés viszonyának létezése tudomásulvételéig. Drámaként élte meg - jellemzően és a Kis Ferenc költőről írott A fekete költő című verséből gondoltam kiolvasni és a sorokból reprodukálni immár nem Kis Ferenc, hanem Nagy László költői drámáját: A levonható következtetések 1967 tavaszán sem voltak és nem lehettek egyértelműek, hiszen egy alkotói erejének teljében, a vers lovagi tornáiban viaskodó költőt láttunk először 1958-ban, majd tíz évvel később. Akkori tanulmányom záródarabjából próbálom most újra felidézni, hogy jellemezzem, nemcsak Nagy László vitázott és tusázott önmagával és a világgal, hanem vele is a befogadásra kész kritikusok és irodalomtörténészek is: „Az indulások, a fellobbanások és nem a megérkezések és a kiteljesedések költészetét hozta és adta a magyar irodalomnak. S ahogy erejét az »el nem ért szerelemJaj annak aki a szörnyűt nem bírja kimondani, aki nem bír sikoltani: sikátoron át a szél! így jár, akit leinthet a megfontolás, fonák humanizmus: ne gyilkoljon a dal! Jaj, mert nagyon szerettél, így lettél szájzárlatos daltalan dalos, a csillagnak is fekete görcs.