Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)
KOCZKÁS SÁNDOR: „Nekem Nagy László ostora tetszik" (A föltámadás szomorúsága és a költői metamorfózis)
Az igazi emelkedést, a próza-költeménnyé magasodást ez a kezdetben csak költői vallomás az 1973-as Versben bujdosó című kötetbe való fölvételkor éri el. Akkorra dől cl az, hogy csak késdobálókról szólni kevés, s keményebben kell rájuk odasújtani. S hogy a költői életműbe beillesztve már nem használható - bármennyire adys - az „isten szörnyetege" képzet, mert az már az előző kötet Csontváry című versében fellobbant. Helyébe más grandiózus metaforákat kell kiemelni Ady végletes képei közül. így készült el a végleges nyitány: „Akik Ady Endrét az öröklétben sértegetik, a tőrdobálónak ne legyen irgalom. Nem fönséges, nem szent merénylők, csak a tűrhetetlen nagyság ellen fenckedők. Labancnak is rosszak. Nem kapván mesteri áldást, beállnak a gyötretőkhöz. Iskolás mérlegeken hogyan is lehetne lemérni a nagy cethalal, akitől megőszült a tenger." Kik is ezek a tőrdobálók? Vádaskodók és értetlenek, lekicsinylők és szokványos utakon járó félremagyarázok, szűk látókörű, képmutató nyárspolgárok és elfogultságaiktól szabadulni képtelen szakemberek. Persze a lírai sűrítés révén Ady Endre neve sem egyszerűen a személyt, az életrajzi ént jelenti, hanem - miként a Csontváfy, a Bánók és a ragadozók és a József Attila! című költemények esetében is az életművet és a vele összefonódott személyi sorsot, az alkotói létet. S a tőrök sem kihegyezett, kiélesítctt acélszerszámok, hanem szavak, mondatok, részletekre utaló vagy summázó ítéletek. Ezért is hagyta el Nagy László az első változatok indító „Köszörülődnek a vádak" fordulatát, s helyébe az egész költemény több mint a felét ötszörös ismétléssel gondolatritmusként átható - miként ezt monográfiájában Görömbei András is észleli -, s így a szerves kompozíció erejét növelő „Mondják" kijelentést állítja. S ekként, e felsorolásban a becsmérlések zuhataga zúdul Ady Endrére, az életműre: „Mondják, ez alig művészet, inkább téboly, parázna nyikorgás, vörös hahota. Akiknek ország nem fáj, azoknak: póz-magyarság, akiknek semmi se fáj, azoknak póz-emberség." Ennyi megsemmisítésre törekvő indulat, vád után az elődöt megidéző poéta sem képes türtőztetni magát, s reflexiókkal, kommentárral lép elő a negatív ítéletek látszatra szenvtelen sorjáztatása közben: „Póz-e, ha embert is magához mérhetőt kíván? Különben beköltöznének a hajába a férgek, petéznének isten-üstökébe". A sorjázó vádak menetét azonban nem lehet megszakítani, hiszen Nagy László egyre inkább fölbőszülő szenvedélyét, fölháborodását is ezek táplálják. Általuk mintha magát is hergelné, mert a képtelen ítéletek benne is fokozzák az iróniát. Mit is hangoztatnak még: „Mondják, ez a kín a lueszé. És odanézzetek: sebeit viseli mandzsettagombnak! És persze, garázda mutatványos. Ok: esztétikus szemfényvesztők, csak nyuszifarkot varázsolnak a hölgyek lázverte szelencéjébe púder-pamacsnak". S itt, e ponton érezzük úgy, hogy az első változatban még megtalálható „visszavágást" Nagy Lászlónak kár volt elhagynia. Hogy ezzel a törléssel szegényítette a maga végső szövegét. Mert az eredeti „visszavágás" így hangzott: „De Ady Endre a vursli vaskecskejét löki égre, a legszebb csillagig, a Vénusz tompora azóta kék meg lila". Az elhagyás okát csak találgatni lehet. Hiszen a mutatványos képzethez s a szemfényvesztők képmutató finomkodásaival szemben ez az igazi szerelmi erőt fölmutató kép az odaillő. Talán kissé túl naturálisnak és poentí-