Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)
KOCZKÁS SÁNDOR: „Nekem Nagy László ostora tetszik" (A föltámadás szomorúsága és a költői metamorfózis)
a hatvanas évek első felében „öntörvényű konok csillag"-ként idéz meg prózaverses látomásában, aki szellemiségével, életművével elhárít, lesöpör mindent, amivel „az emberségéből kivetkőzött lények", ezek „a képmutató ragadozók" „századunk emberét" magukhoz idomítani, „bűvölni" próbálták és próbálják. „Nekik Bartók az elkerülhetetlen sorscsapás - ítéli meg Nagy László. - Nekem példa és megváltás, mint a legfényesebb árvák: Ady és József Attila." Mit is írhat, mit is mondhat ilyen egyértelmű tájolódások után 1968-ban Nagy László? Számára Ady Endre élő, elevenen ható erő, de halála félévszázados évfordulóján mindezt a realitás dimenziójába kell áttennie: a jelenből az öröklétbe. így születik meg a költői próza, a későbbi prózavers első bekezdésének fogalmazványa: „A késdobálókat, akik Adyt akarják az öröklétbe holtra sebezni, a késdobálókat megérteni nem szabad, szánni lehet csak őket. Nem a szent merénylők közül valók, csak a tűrhetetlen nagyság ellen védekezők. Mert önképzőköri latinos mérlegeken az isten szörnyetegét latolni lehetetlen." Ez az első változat a későbbi években még alakul, csiszolódik, de a lényegben, a hangütés nyomatékában már így is telitalálat. Mert mi is volt Ady máig meghaladhatatlan meghatározó újdonsága az Új versek-iől Az utolsó hajókig? A személyiség jogának, szuverenitásának maradéktalan lírai kifejezése, motívumokon, ciklusokon, köteteken át kiterebélyesedő, kiteljesedő meghirdetése. Mellette és utána változhattak a költői poétikák: rejtőzködőbb személyességgel, tárgyiasabb elvontsággal, objektívabb, objektivizálóbb hangvétellel, de a lehetőséget, az utat, a változatok alkalmazásának esélyeit éppen Ady nyitotta meg a személyiség autonómiájának abszolút érvényesítésével. Ami nála sem jelentett kizárólagosságot, csak Öntörvényűséget. Hiszen az őt nagyobb műgondra, a szinte tlaubert-i művészi aszketizmusra ösztönző Hatvány Lajosnak nem véletlenül vágta oda az azóta oly gyakran idézett sort a Hunn, új legenda befejező strófájában: „Én voltam Úr, a Vers csak cifra szolga". Ez a mondat nemcsak önjellemzés, nemcsak a maga szimbolikus-allúziós, majd egyre inkább az avantgárd újításai felé mozduló költészetére érvényes állítás, hanem minden poéták megoldásaira is alkalmas biztatás. Aki a személyiség költői szabadságát a felfokozott személyesség poétikai ötvözetében teremtette a világra, azt hosszabb távon miért zavarta volna, ha más poéták vershclyzctcibcn másként szabják meg lírai énjük poétikai topográfiáját. Bújtatottan, rejtőzködőbben, tárgyilagosabban, elvonatkoztató objektivizáltan. Kritikáiban kegyetlen, kíméletlen tudott lenni Ady a dilettánsokkal és az önmércéjüket alacsonyra állító valódi tehetségekkel szemben is. De közöttük mennyi elismerő írás is a más törekvésű kortársakról. S nemcsak toleráns tudott lenni, hanem mélyen, barátian elfogadó az övétől eltérő más művészi minőségek, a másként építkező költői teljesítmények iránt is. Miként ezt a „kritika helyett vers"-ként elkészült Babits Mihály könyve című költeményben tette: Ily bércnek lenni: ez a szent magyarság, Táplálkozott a tájak mindivei S ha persze sokszor rátámad a balság S ha lentről bárkik rá ríit fertőt kennek: Megmarad fölső, magyar szerelemnek.
