Botka Ferenc szerk.: „D. T. úr X.–ben”. Tanulmányok és dokumentumok Déry Tiborról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 4. Budapest, 1995)

POMOGÁTS BÉLA: Élet a zsarnokság szorításában (A „Niki" című regényről)

A kutyaregénynek is van egy igen hangsúlyos motívuma, amely aztán rondószerűen megismétlődik a történet vége felé. Még a csobánkai szép napokban Niki megkerget egy nyulat, amely ugyan könnyedén megszabadul a tapasztalatlan fiatal kutyától, a rohanás és az üldözés szinte sportszerű élménye a vadászó állatot mégis boldogsággal tölti el, hiszen erejét és fiatalságát tehette próbára ennek eufórikus perceiben. A jelenet öt esztendő múltán megismétlődik: a Jegyes-Molnár kezdeményezésére tett csobánkai kiránduláson a kutya ismét összeakad egy nyúllal, az üldözést azonban csakhamar fáradtan, elgyötörten fel kell adnia. „A két vadászat között - olvassuk - mindössze öt év telt el, s Niki mintha ötvenet öregedett volna". Ezután kezdődik végső betegsége, koravén eltompulása, mintha a megismételt nyúlvadászat során szerzett volna bizonyságot arról, hogy életével immár le kell számolnia. A regény cselekménye történelmileg és lelkileg megszabott egyenes ívben halad, s mint már elmondottuk, az események az idősorrendet követik. Ám mint Tamás Attila rámutatott, emellett a hagyományosnak mondható időszerkezet mellett a regénynek van egy másik idősíkja is. A kutyának természetesen más képzetei vannak az időről, mint az embernek: Niki örökös jelenben él, amelyből alig van rálátás a múltra, és egyáltalán nincs a jövőre. Ahogy Dérynéi olvassuk: Niki „egy olyan jelenben élt, mely határok nélkül nyúlt át a múltból a jövőbe." Erre utal például az, hogy a kutya gazdáinak alkalmi távozását mindig végéi-vényesnek hiszi, s úgy búcsúztatja el a távozót, mintha mindörökre el kellene válnia tőle. Nemcsak a kutya sajátos nézőpontjából tágul ki így a jelen, hanem gazdáinak nézőpontjából is: az a cselekvés nélküli, reménytelen létezés, amelybe sorsuk taszította őket, szinte megszünteti a jövőt, és mindig különleges intenzitással tölti meg az éppen adott pillanatot. „A mű sajátos időviszonylatai - állapítja meg Tamás Attila - nem annyira egy általános relativitásélmény hordozói. Nem olyan ember szemlélete nyer bennük kifejezése, aki már csak a belső időre akar koncentrálni, minthogy elvesztette megbízható kapcsolatát a külsővel, vagy mert azt éppenséggel érdektelennek tartja. Az itt megfigyelhető időszemlélet lényege abban ismerhető föl, hogy Déiy itt - tűnődő játékossággal - mintegy a végtelenbe tágítja a pillanatot." A pillanatnak ezt a végtelen kitágulását igazából a rendkívüli élethelyzet okozza, az önmagából kifordult történelmi idők, amely éppúgy megnöveli a boldogabb percek súlyát, mint a fájdalomét és a félelemét. Es a maga esendőbb, veszélyeztetettebb módján ezt kényszerül átélni, megszenvedni a kutya is.