Botka Ferenc szerk.: „D. T. úr X.–ben”. Tanulmányok és dokumentumok Déry Tiborról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 4. Budapest, 1995)

TAMÁS ISTVÁN: Déry és a „Népszabadság"

cson át az arcunkba világított. Á, ti vagytok, valóban. Gondoltam, ha a nevetekkel visszaélve a Brezsnyev akarna bejönni, nem nyitnám ki a kaput... Lehet, hogy a Lucát is ráuszítanám. Elbert: akkor nem ketten jöttek volna Tibor, hanem százan és már nem is lenne meg ez a csinos villanylámpád... Letelepedtünk, de még elő se vettem a kéziratot, máris mondta: „A bűn új korszaka", mi? Miért ilyen gyávák ezek? Nem gyávák, nevetgélt Elbert Jancsi, csak vannak elveik nekik. Nekik eszük helyett is elveik vannak. Az üyesmiken, mint máskor is, egy darabig keserűen elszórakoztunk, aztán hazamentünk. Eyenfajta beszélgetéseink Pesten nem voltak gyakoriak; Füreden inkább. A technika új bűneinek a gondolatát azonban nem engedte elhalni. Eltette nyárra. Az elvtársak talán felejtenek. „Nagy árat fizetünk azért, hogy többé-kevésbé fejlett iparú országokká lettünk, amelyekben a gép az ember segítőtársából zsarnokává puffadt... Szellemi kártevése is jelentős. Köztudott, hogy a gyári futószalag az emberi agyműködést is eltorzítja, a munka megkövetelte formába laposítja, kifosztja egyedi tartalmából. Hazatérve a munkás családi életre már alkalmatlanul, alkotó tehetségéből kivetkőztetve, legföljebb csak rossz másolatban végzi a szerelem s a szeretet természetes gyakorlatait, csökött kedvvel és képességekkel... Magánélet és munka ma, az ipari társadalom korában szorosabban fogja át egymást, mint teszem, a kézműipar idején; a gyári sziréna minden eddiginél erőszakosabban szól bele a munkás sorsába." Ezek a sorok az Újabb napok liordaléka 1978-as /Szépirodalmi/ kiadásának 166-169. oldalán olvashatók, - de mint áthúzott gépiratra két-három éve rábukkantam erre az oldalra, még a szerkesztői időmből megmaradt iratköteg között. S ahogy a kezembe vettem, újra felvillant az a nyári pesti nap, amikor kezdődött a telefonálás, futkosás. Valószínűleg az augusztus 20-i ünnepi számba kért Déry-kéziratban volt a bekezdés; közléséről akkor szó sem lehetett. A hetvenes évek elején! Kidobták volna a fél szerkesztőséget. Ma természetesnek hangzik, akkor főbenjáró politikai bűncselekmény lett volna egy napilapban. Még olyan - ez is előfordult ritkán - jegyzet kiegészítéssel sem, hogy „a szerkesztőség nem ért egyet a cikkben foglalt gondolatok mindegyikével", mivel „vitathatók". A „vitatliató" volt a legszelídebb elhatárolódás, évekkel korábban is már első fokú intő. Ne lépjen a sínek közelébe, körülbelül ezt jelentette. Tekintélyes írók esetében is használták. Később ebből alakult ki az elő- és utószavak mulatságos mániája. Ha például egy irodalmi vagy tudományos munka, emlékezés, esszé, történelmi értekezés, kritika, egyéb ellentmondott a dialektikus és történelmi materializmus senki se tudja micsoda tartalmának vagyis a napi pártközponti értelmezésének, aminek az volt a lényege, hogy itt vannak az oroszok és félünk, - kellett írni elő- vagy utószót. Hogy „a helyére legyen téve". Ettől a szerkesztők, kiadók, engedélyezek kissé megnyu-