Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

SZIGETI LAJOS SÁNDOR: „iramló fényt a tengeren" (Menekülés- és teremtésmítosz József Attila lírájában)

Csillan a nyüzsögő idő Koraiszirtje, a holt világ A nyirfa, a bérház, a nő Az áramló kék égen át Az első szakasz változatának látszik csak a következő is: „Sárga füvek a homokon, a dél / szikrázik, / elült, lefolyt a tors között a szél, / a tócsa bőre ráng idegesen." Lássuk tehát, mi történik a vízzel! Hogy jéggé, hóvá lesz, önmagában még nem furcsa, de az már meglepő, hogy tiszta vizet feltűnően keveset találunk: homokkal, porral keveredik, tócsákba gyűlik, nyirkosítja a falakat, lucskosítja a szalmát, gödör fenekén áll (Határ, Külvárosi éj, Reménytelenül, A város peremén, Eszmélet, Nyári délután), vagy „nyeli" a szél „nagy, lógó nyelvével". Az ekkor írt töredékekben is „a tó jegét kásás hó fedi", sőt összekapcsodik a költő halálképzetével is: „Kásásodik a viz, kialakul a jég / és bűneim halállá állnak össze." Teremtés helyett ebben az időszakban „Töredeznek a világ pántjai", s nincs reggel és este: „Az ágakról, mint fátyol, lóg a szél, / a szürkület.", „A csipogó árnyakból fiókáit / összegyűjti a szürkület." Hideg, fagyos világ vesz körül bennünket, a teljes univerzum e képzetekkel terhes: Idegeim elmeritem, mint a hálót, hust fogni s a nehéz vizén könnyű álmot. Kiterített fagyos háló az ég, ragyog jeges bogai szikrázón a csillagok. (Háló) A víz azonban nemcsak a földdel elegyedhet, hanem a levegővel is: jellemző formái a köd, a pára, a gőz. A köd is egyik főmotívuma az életműnek, kapcsolatba hozható a csönddel (Ködből, csöndből) és a semmivel (Óda), egyébként pedig tekinthetjük az ősvíz vagy magzatvíz emlékének; az anyasággal való kapcsolata nyilvánvaló: a képzettársítások közt szerepel az anyatej is ["a köd szoptatós melle buggyan" (Ritkás erdő alatt), „csüggedten várják a fák a sebes, apadt mellű ködöt" (Fák)]. A pára, a felhő általában, mint elpárolgott víz, a szublimált vagy szublimálandó ösztönöket jelenti, hasonló értelemben jelenik meg a gőz (Eszmélet), ám hangulata, természetszerűleg fülledtebb. A negyedik őselem, a tűz is hasonló „metamorfózison" megy keresztül: immár kiégett tűznek látszik, többnyire korom, füst formájában. A város peremén valósággal tobzódik e képzetekben: „Ily kormos, nagy szivet / az látott, halott, ki napot látott / füstjében fulladni meg", „puha szárnyakon száll a korom"; még a sursum corda liturgiái fordulat is őrzi a motívumot: „Föl a sziwel, / füstölögjön odafönt!" A Külvárosi éjben és az Elégiában is találunk példát: „Szegények éje! Légy szenem, / füstölögj itt a szivemen!", „Mint ólmos ég alatt, lecsapódva, telten, / füst száll szomorú táj felett". Egyetlen vers van, mely szinte minden vonatkozásban „kilóg a sorból", s ez az Óda, mely feleselni próbál a kiégő világgal: „Szeretlek (...), mint lángot a lélek, test a nyugalmat". A tűz, a láng a lélek egyik állapota, a másik pedig - mint a Falu mutatja - a füst, a szállongó korom: „...Lámpát gyújtanak az asszonyok. / És erőlköd-