Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

SZIGETI LAJOS SÁNDOR: „iramló fényt a tengeren" (Menekülés- és teremtésmítosz József Attila lírájában)

torban töltött évek melankóliája. Az Atlanti-óceán partközeli szigetein egy középkori klastrom, majd egy III. Napóleon korabeli erődítmény magányában bolyongtam végig a világháborút, magamba süppedve és végképpen feladva magamat. Mindez hangosan kiabált magatartásomból és minek-jeimből." Németh Andor szerint ezt summázzák szépséggé a költő sorai. „Nem tudtam beszélni - folytatja soha ezekről az évekről, ma sem tudok. Valami dermedt közömbösség fagyott rám, valami életuntság, amit érzéketlenségnek is lehet, ha tetszik, minősíteni, a gyöngyház vastag, áttörhetetlen kéregként rakódott a kedélyem köré. (...) Ezért vár ma is még, s nyilván hiába, a kétpúpú teve, bármily szolgálatkészen térdel is előttem... O vinne, bizonnyal vinne. De valami visszatart attól, hogy elhelyezkedjem púpjai között... Talán ez is azért van, mert nem tudok sírni. Innen az első két sor, a mindennél fontosabb: Egy nagyon tiszta vízcseppet dörgöljetek a szemire." A teljes szöveget értelmezi, találkozásaik, barátságuk történetéből fejti föl a vers élményanyagát s végül így fejezi be írását: „Jó a vers? Nem tudom. Akár az, akár nem az, József Attila féltő barátságának megható megnyilatkozása számomra. S ami az igazi titkokat illeti, nyilván azok az igazi titkok benne, amikre itt otrombán rávillantottam. A versekkel is úgy vagyunk, mint az álmokkal. Amiről én beszéltem, az még mindig csak a manifeszt tartalom. A mélység, a titok nem itt van, hanem egy réteggel mélyebben, ott, ahova még az emlékező elemzés kutató sugara sem tud lehatolni..." 6 Hogy valóban a késői versek élményvilága felé mutatnak már e művek, arra szép bizonyíték egyik töredéke, mely így szól: „Örökkön háborog a tenger / örökkön zúgnak a lombok / örökkön fájdalmas az ember / örökkön kicsik a dolgok." Németh Andorhoz visszatér még versben a költő, s érdekes módon, mindkét esetben él a víz motívumával-képzetével; a feltehetően 1932-ben írt Balladában így: „Vízcsepp az ég, viszi a szél / Ajánlás: I Legalább N.A. sejtse meg / Ki izlelő nyelven beszél / E gorgonzola-versemet". A másik vers József Attila „esztétikai testamentumának tekinthető nagy költeménye", az Ars poetica: Költő vagyok - mit érdekelne engem a költészet maga? Nem volna szép, ha égre kelne az éji folyó csillaga. Az idő lassan elszivárog, nem lógok a mesék tetején, hörpintek valódi világot, habzó éggel a tetején. Szép a forrás -fürödni abban! A nyugalom, a remegés egymást öleli s kél a habban kecsesen okos csevegés. Ez a Németh Andornak ajánlott vers azonban már 1937 koratavaszán íródott, akkor, amikor a költő immáron másként, de újrafogalmazza teremtésmítoszát, a vers befejezése szerint hittel: „Én mondom: Még nem nagy az ember. / De képzeli, hát szertelen. / Kisérje két szülője szemmel: / a szellem és a szerelem!"