Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

SZÍVÓS MIHÁLY: Válság és eszmélet. József Attila filozófiai fejlődésének vázlata 1935-ig

Nietzschének Schopenhauer nyomán a semmiről alkotott felfogása, hogy ugyanis „a semmi akarása túlsúlyos az élet akarásához képest". József Attila itt a léttel szembeállított, átfogó, túlsúlyos nemlét fogalmát eleve leszűkíti az emberi nemlétre, azaz a halálra, és metafizikai helyett etikai kontextusba állítja. A versszövegben „az életet" áll, tehát az élet határozott névelővel, mint mindig meghatározott élet, míg a „halál" határozott névelő nélkül szerepel, mint meghatározatlan és ezért átfogó, folyamatosan meglevő. A második tézis az a meghatározás, hogy a meglett ember számot vet létének végességével és meg tudja választani halálának célját, helyét és idejét. A heideggeri halálhoz mért lét motívumként szerepel itt („ki tudja,..."), de József Attila arra a következtetésre jut, hogy a halálhoz való gondolati előrefutás az élet tárgyi jellegére hívja fel a figyelmet. Továbbá ez a korlátlan szabadság visszavétele az altruizmus érvényesítése végett. Ez a második meghatározás vagy tézis tehát az egyént, az egyén életét mint társadalmi tárgyat mutatja be. Alapvető mind a második, mind pedig az első tézis értelmezése szempontjából, hogy maga a fogalom is - „mint talált tárgyat" - olvasható a szövegben. Itt is, miként az Egyéniség és valóság c. tanulmányában, a kettős, azaz alanyi és tárgyi meghatározottság felmutatására törekszik. A harmadik alárendelt mellékmondat - „ki nem istene és nem papja se magának sem senkinek" - az előbbi két mellékmondatban foglalt két tézis szintézise. József Attila említett felekezetközi neveltetése nélkül ez a tétel aligha született volna meg. Minthogy a szintézis hegeli értelemben bizonyos mértékig visszaállítja a tézis igazságát (a kettőt összekapcsolja a tagadó forma is), e harmadik meghatározásban a freudi valláskritika egyes elemeire lehet ráismerni, melyben az apához és az anyához való viszony válik az istenhez való viszony modelljévé. Fentebb már hangsúlyoztam, hogy a társadalmi alany és tárgy szétválasztása és kapcsolatuk elemzése az életmű egészében kiemelkedő fontosságú problémává emelkedett. Az ember társadalmi alanyisága és tárgyisága szabad akaratának megléte vagy nemléte szempontjából alapvető fontosságú. A kereszténység válfajaiban világosan szétválasztható például az imádság tárgya isten -, és az imádság alanya - a hívő vagy a pap. Az imádkozó azonban e viszonyt és ez a versszakasz utolsó, harmadik meghatározásának teológiai háttere - éppen fordítottan éli meg, minthogy istent hiszi alanynak és önmagát az ő tárgyának. Az imádsággal a hívő kísérletet tesz arra, hogy önmagát felülmúlja a transzcendens lény segítségével. Ennek során átlagos, mindennapi, esendő énjét az átalakítás tárgyává kívánja tenni vagy a transzcendens lénynek átalakítás tárgyául felkínálja. E mechanizmus ismerete egyébiránt az egyént fogékonnyá tette annak értelmezésére, hogy egy másik egyénnél lezajlik-e és hogyan az az akció, melynek célja éppen a tárgyi viszonylatba helyzett átlagos én meghaladása. Etikai kontextusban a fölöttes én, mely az erkölcsi normákat belül közvetíti, olyan mozgékony alany, mely a mindenkori követett normához igazodik, mintegy az jelöli ki. Egyébként a József Attilával egykorú Sartre állította előtérbe Kant nyomán az erkölcsi tudatnak ezt a mozzanatát. A norma érvényesítése végett a kijelöltkialakított belső alany belső tárgyává teszi a mindennapi cselekvő ént, az mintegy az ő „belső objektumává", azaz tárgyává válik a norma megvalósítása érdekében. Az erkölcsi tudat működésének megértéséhez tehát az alany-tárgy kategóriapár elengedhetetlen. Ezt látta át József Attila, ez lett etikai gondolatainak alapvető pillére.