Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

BORI IMRE: Vonás József Attila, a bölcselkedő arcképén

Nos, elmélkedve a fentebb jelzett kérdésről, azt vélem felismerni, hogy József Attila a filozófiákhoz és a filozófusokhoz való viszonya két módját mutatta meg: egyes filozófusokhoz a világértelmezésben fordult segítségért, míg találunk olyan példát is, amely az önlét kifejezésében jjátszott szerepet. Ilyen volt az akkor József Attila ismeretvilágában még névtelen bölcseleti elgondolás, amelyet majd főképpen a háború utáni években oly hangosan mondanak-neveznek egzisztencializmusnak. Nem dilemmám most sem különben, hogy József Attila olvasta- e, vagy sem Heideggernek az 1927-ben megjelent Lét és idő című könyvét, amelyben - mint egyik magyar méltatója, Hanák Péter írta - „az emberi egzisztenciát a modern filozófiai gondolkodás középpontjába helyezte". Többek között azért sem, mert az egzisztencializmus irodalmi-költői olvasatára a példát a francia irodalomban leljük fel. Ma sem tudok mást, mint a Camus-analógiára hivatkozni, abban a hitben, hogy Camus érteni segíti József Attila életérzését, ilyen módon költészetét. Nem tudom megmutatni, hogyan illeszkedik ez az egzisztencializmusban nevet kapott gondolat távolabb Hegel és Marx, közelebb Bergson és Croce jelezte irányokba. Ám amazoktól különbözve is, hiszen míg esztétikai-szociológiai gondolatmeneteinek fogalmi a nyelve, létfilozófiáját nem a filozófiai értekezés logikai levezetésével közli, hanem költői eszközeivel magára vonatkoztatva, tehát olyan módon, amely filozófiai jellegű ugyan, de nem filozófia, főképpen pedig nem rendszer egy filozófiai konstrukció értelmében. Még mindig ennél a kérdésnél maradva, József Attila egzisztencialistának mondható gondolkodásmódját a két egzisztencialista iskola között, de közelebb a franciához kellene látnunk, tehát Heidegger után Sartre-Camus előtt. Harminc évvel ezelőtt a marxista József Attila kérdéskörében szemlélődtem. Akkor azt állítottam, hogy nem ment át a köztudatba, a marxista József Attila sokkal összetettebb jelenség, mint ahogyan a marxizmus egy leegyszerűsített változatának a címkéit rá lehetne ragasztani, hiszen - magyaráztam - József Attila elméleti munkássága nem egy olyan nyomot mutat, amely azt bizonyítja, gondolkodott ezekről a kérdésekről, költői gyakorlata pedig költői kifejezését tartalmazza azoknak a felismeréseknek, amelyek létfilozófiáját képezik. Ezek, állítottam, az egzisztencialista filozófia tételeire mutatnak, s azt is állítottam, hogy József Attila gondolatvilágát lényegbeli vonatkozásaiban a humanista neomarxizmus körébe kell helyeznünk. Akkoriban a jugoszláv filozófusok már lázasan olvasták és magyarázták Marx korai írásait, köztük a nevezetes Gazdasági-filozófiai kéziratokat, éppen ezért nem idegenkedtek attól sem, hogy antropológiai problémákként interpretálják mindazt, amit az emberről gondolni lehet, s amit az ember gondolhat önmagáról és a világról. Nos, ilyen módon ez a marxizmus az egzisztencia korszerű filozófiájához látszott közel lenni. Akkor még azt is állítani lehetett volna, hogy itt kellene kijelölni a freudizmus helyét általában, de József Attila gondolkodásában is. Emlékeztetni sem kell arra, hogy bizony, megmosolyogták József Attila kísérletét, többek között azt a tételét, amely szerint a „marxi elmélet filozófia, de pszichológia is"! De nem a lét értelmének vizsgálatához kellett az egzisztencializmust jellemző elgondolás, hanem a létállapot költői kifejezéséhez, önléte körülményeinek egyetemes ismérvei felismeréséhez! így jutottam el a Reménytelenül interpretációjának szükségessége gondolatához. Amikor költői útját rajzoltam, azt állítottam, és állítom most is, hogy az a „nincsen"-től a „semmi"-ig vezetett, anélkül azonban, hogy a kettő között oksági kapcsolatot tételeznénk fel. A „nincsenek"-től elindulva a proletárversekig lehetett eljutni, a „semmi" ellenben az emberi szituáció egyetemessé-