Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)
JANZER FRIGYES: A „két vonulat", a Flóra-versek és az Óda
5 így ír az 1933-as évről, valamint a jelen és jövő kérdéseiről Bori Imre: Az érzések és gondolatok váltóárama talán egy költői szakaszában sem olyan erős, mint éppen c nagy fordulat esztendejében, s a fények és árnyak sem jelennek meg olyan éles kontrasztokban, mint éppen ekkor - gondoljunk csak a Téli éjszaka és az Oda, az Elégia és A város peremén pólusaira, amelyek mintegy jelzik azt a polarizációt, a lejátszódó „megosztottságot", amely a költőt hatalmába keríti, többek között akkor is, amikor jelenének és jövőjének relációit vizsgálja. Költői tudatában, helyzetérzésében és látásában, dc bátran mondhatnók: egész költői világképében is ezeknek az éveknek a során szakad cl egymástól ez a két fogalom, s ekkor lesz a jelen az Elégia tája, a jövő pedig „napszültc vágy", melyet az ész áhít. (Bori Imre, József Attila két verse, = B.I., Szövegértelmezések, Fórum, Újvidék, 1977, 127-128.) 6 Ahogy Szabolcsi Miklós írja az I. és XII. szakaszról szólva: Az I. szakasz meginduló-fclfclétőrő, gyorsuló lendületének így felel meg a XII. lc-feléirányulő, lassuló, megálló mozdulata, - a még-mozdulatlanság és a már-mcgállás így rímel egymásra, a költő mintegy visszatér az első szakaszban megütött zenei alaphanghoz. Kilépett a napfényre, hogy visszamosódjon az éjszakába, elindult a reflexió nyaktörő útjain, hogy visszatérjen a békéhez. Az utolsó szakasz így hát valóban a feloldás, a lezárás, a szintézis szakasza, - dc pszichológiailag, érzelmileg, zenei aláfestésében a fáradtságé, kimerülésé is. - S mint ahogy az Eszmélet a maga egészében kétfelé tekint a költő művében: a nagy gondolati versek és a pszichoanalitikus jajkiáltások felé, így a XII. szakasz is: egyszerre gondolati győzelem, kielégítő feloldás, és fáradtság, kimerültség, magamegadás; egyszerre mindentbefogadás és megsemmisülés. (Szabolcsi Miklós, A verselemzés kérdéseihez: József Attila: Eszmélet, Akadémiai Kiadó, Bp., 1968 (Irodalomtörténeti füzetek. 57. ), 61-61. 7 A VII. szakaszban visszatér ez az egyidőben jelentkező kétféle világlátás, s az egyik álomnak való minősítése: Én fölnéztem az est alól az egek fogaskerekére csilla véletlen szálaihói törvényt szőtt a múlt szövőszéke és megint fölnéztem az égre álmaim gőzei alól s láttam, a törvény szövedéke mindig felfeslik valahol. 8 Kabdcbó Lóránt, „A magyar költészet az én nyelvemen beszél", Argumentum Kiadó, Bp., 1992 (Irodalomtörténeti füzetek 128.), 36.: [... ] a költő létrehozza az önmegszólító versforma egy sajátos válfaját, melyben egyenlő eséllyel hagyja szóhoz jutni az önmegvalósításra törekvő és az ennek lehetetlenségét tudatosító szólamokat. [... ] Az egyik cselekvő jellegű: a vágyak síkján jelentkezik, szerepeket vesz fel, és lázad a külvilág nyomása ellen; a másik szemlélődő jellegű: a külvilág öröknek látott szövevényét tudomásul veszi, és szkeptikusan beletörődik a változtathatatlanba. 9 így ír a versről: [...] az Eszmélet épp azt tanúsítja, hogy József Attila milyen magától értetődően képes szintetizálni a századfordulós modernség versmondattanát akár az avantgárdé képhasználattal is. A diszszonanciáknak, a váratlanságoknak, a képelemek asszociációs távolságainak olyan beszélői kompetencia kölcsönöz higgadt arányosságot, amelyik az én oszthatóságának tapasztalatával veszi tudomásul a rend létező formáinak összeegyeztethetetlenségét. [... ] A különböző beszédhelyzetek megszólaltatta kognitív tapasztalatok és az összeegyeztethetetlenségükkel szembesülő reflexió az egyidejűtlen egyidejűséget teszi a vers tényleges terévé. (Kulcsár Szabó Ernő, A kettévált modemség nyomában, = „de nem felelnek, úgy felelnek", Janus Pannonius Egyetemi Kiadó, Pécs, 1992, 45.)
