Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

BENEY ZSUZSA: József Attila: Flóra

- s aztán e furcsa szópárosítás: „ Illan a könnyű derű". Nyilvánvaló, hogy az illan itt a levegő tündéri ragyogását kívánná jelezni - köznapi értelemben azonban önkéntelenül az „elillan"-ra asszociálunk. Ugyanez a lélektani folyamat játszódik le az utolsó sorban: József Attila a nélküled-lét emlékétől borzong - bennünket azonban mégis a sorkezdő beleborzongok szó baljós ütése érint meg. A természeti kép mintha elsődlegesebb és erősebb lenne annál, mint aminek jelzésére megszületett, talán közelebb áll a leíráshoz, mint a belülről kivetített, képben megszülető lelki tartalomhoz. Ez az, amit előzően én-idegenségnek neveztünk, az elidegenítő, indulattaszító és veszélytelenítő (szkizoid) feszültség-elhárítás, az, amiről dolgozatában Bagdy Emőke is ír. Hogy ezt jobban érzékeljük, próbáljuk meg József Attila egyéb természeti képeivel, például az Eszmélet első versszakával vagy a Téli éjszakával összehasonlítani; így azonnal feltűnővé válik a vers alacsonyabb fokú komplexitása. E természeti képben megjelenő invokáció mellett poétikailag egy más típusú elidegenítésnek is tanúi vagyunk, főleg a Megméressél című versben, az ötrészes költemény záródarabjában. Ez a hatszor négysoros, strófikusan négyesrímű költemény akárcsak az Édesanyám, egyetlen, drága kezdetű, egyik legutolsó töredék, a középkori himnuszok (közelebbről talán a Mária-himnuszok) hangvételét idézi. Ez a himnikus-dícsérő hangvétel, bárha értelemszerűen a költő szubjektív reakciójából indul is ki, és bárha a dicséretet elsősorban a költő szempontjából, mintegy önmagával összefonódottan értelmezi, tárgyát mégis magasan a kapcsolat fölé, a mérhetetlen, tehát nem a szubjektíve átélhető tér és idő távlatába helyezi. A vers befejezése: „hát dicsértessél s hirdettessél, / minden korokon át szeressél / s nehogy bárkiben alább essél, / mindig, mindenütt megméressélV már nem az emberi szerelemről, nem is az emberi időről és térről, sokkalta inkább a felismert vagy megteremtett mitikus istennőről szól. 2. A 37 februárjában-márciusában írott Flóra-versek diszharmonikus inhomogenitásának második oka az, hogy míg az Edit-szerelemben főleg a szeretett nő és a rávetített anya-kép összeolvadása miatt valóban egy új születésnek és egy új anya megteremtésének vagyunk tanúi, úgy tűnik, hogy ennek a szerelemnek legfőbb témája a halál elfogadása. A Flóra-versek nagy része József Attila halálköltészetének darabja; a Flóra kezéből átvett, vagy az ő Persephone-i alakjában megidézett halál azonban gyökereiben különbözik az Edit-versekben megnyilvánuló pusztító és önpusztító indulatoktól. E versekben József Attila már minden realitáson, az élet minden reményén és várakozásán túl van. Dc vajon ez a már befejezettnek látszó öndestrukció hogyan egyeztethető össze a fellobbanó szerelem hangulatával? Hiszen a József Attila által meghívott és elfogadott halál egyben a magány beteljesedése is - így egyik legszebb halál-versében, a Flórának címűben; és már előzőleg a Flóra negyedik darabjában, a Buzgóságban: „nehezülök már, lelkem akkor boldog I ha pírban zölddel a fiatal ág - I bár búcsút int nekem... "; vagy a második Flóra című vers első részében: „Fontold meg jól, szíved mily terhet vállal. I Én, aki vele mind csak hadakoztam I kibékidnék a haragvó halállal". A halál és a szerelem minden szenvedélyben összekapcsolódik - de ez a halál nem következménye a szerelemnek, s nem is lehetnek egymás megváltásai. Mintha nagyon távoli, de mégis létező analógiaként Flóra itt a halál szinonimája lenne. A szerelemvágy, a szerelem és a szenvedély, melyekről az életrajz adatai kétségkívül tanúskodnak, nem tudják áttörni a versépítkezés belső barrière-jét. Ez a kérdés a korai Flóra-versek központi magja, jelentősebb magánál a témánál, mely azt előhozta; a szubjektíven és a költői tárgyként megélt érzés kettősségének kérdése ez. Feltételezhető, hogy az igazán