Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

Vallomások József Attiláról - PETRI GYÖRGY: „Elejtem képzelt fegyverem"

„ELEJTEM KÉPZELT FEGYVEREM" a vigasztalan reggel elég alkalmasnak látszik arra, hogy József Attiláról írjak, másfelől viszont kiváltja a „mécontent de tous et mécontent de moi" egocentrikus baudelaire-i állapotát, amelyben kényszert érzek arra, hogy magamról beszéljek, amit pedig csak versben tartok úgy-ahogy illendőnek és elviselhetőnek. Már maga a vallomás szó is, ami itt áll a műsorfüzetben, roppantul feszélyező: nőknek is, négyszemközt is elég nehéz kinyögnöm valami szeretlek-szerűséget. A gyűlöllekről nem is beszélve. Márpedig a József Attilához való viszonyom valami ilyen egyedülálló Hassliebe, ami az egész világirodalomból senki máshoz nem fűz. Ezért fogom minden objektivitásra és eltávolításra való igyekezetem ellenére szemérmetlennek és ennélfogva rosszul érezni magam az elmondandók során: a mögöttes tartomány miatt. Mindegy, essek túl rajta. Tizenhárom esztendős koromban, amikor minden alap és előzmény nélkül eldöntöttem, hogy költő leszek, József Attila hosszú-hosszú évekre beszippantott, elnyelt. Olvastam, persze, minden mást is, mohón és mindenevőén, ahogy ez egy költő-tanoncnál természetes. Értek se szeri se száma az úgynevezett „hatások". József Attilához való viszonyomban azonban kezdettől fogva volt valami kínos és természetellenes. Az még csak rendjén volt, hogy számtalan versét betéve tudtam, az már talán kevésbé, hogy elsősorban a késeieket, harminchat-harminchétből, azokat szinte kivétel nélkül, meg az Eszméletei. A Nincsen apám, se anyám költője alig sem érintett meg. Kritikáról, persze, szó sem volt, az szentségtörés számba ment volna. Egyszerűen minden fiatalosság, lendület, élan hiányzott belőlem. (Penzumként persze gyártottam brusztos klapanciákat, Kraftausdruckokat.) Azt viszont már betegesnek mondhatom, hogy szerettem volna emberként hasonulni József Attilához. Például. Én sem ismertem az apámat. Ez viszont a legcsekélyebb hiányérzettel sem töltött el, mivel nem tudtam, hogy milyen az, ha valakinek van apja. Gyerekkoromban szinte fölösen is kijutott nekem anyai, nagyanyai, általában női szeretetből. És mindezek miatt a legkomolyabban szégyelltem magam, és súlyos bűntudatom volt. Ahogy megvetettem magam azért is, hogy könnyen teremtek kapcsolatot, és szerettetem meg magamat másokkal. Abban is könnyűnek találtattam a magam mércéjén József Attilához képest, hogy minden látszat ellenére kitűnően tudtam alkalmazkodni, csak éppen nem akartam: meglehetősen felelőtlen voltam és többé-kevésbé vagyok is, valamint közömbös a másoknak fontos egzigenciák iránt. Húszéves ko-