Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

Vallomások József Attiláról - GÖMÖRI GYÖRGY: József Attiláról

szépen megszerkesztett jövőbe (egy ideális szocializmusba), aztán egyre inkább egy, a piszchoanalízis által felszínre hozott, bár jelentős részében csak szubjektív vonatkozásban létező múltba. (V.o.: „Gyermekké tettél... ") Amit élete vége felé megint fel próbált váltani még egy újabb emigrációval, megintcsak a jövőbe, egy szubjektív, boldog jövőképbe. Ezt fejezik ki az alábbi sorok: „Csak most értem meg az apámat, / aki a zengő tengeren / nekivágott Amerikának..." és „Csak most, hogy új világba tartok. / Flórám az én Amerikám. / Elenyésztek a régi partok..." Másszóval, bár József Attila sohasem gondolt komolyan a kivándorlásra, lelkében emigránsként élte meg sorsát. Méghozzá nincstelen emigránsként: az a létbizonytalanság, ami egészen a „Szép Szó" korszakig Attila osztályrésze volt, nagyon kevés újabb magyar politikai emigránst sújtott. De - hogy tovább fokozzuk a helyzet abszurditását - ez a nincstelen emigráns tudja magáról, hogy ő nemzedéke legnagyobb költője, tehát az adottnál sokkalta jobb sorsot érdemelne. Érzi, hogy ezen a Magyarországon nincs igazán otthon. A félfeudális, osztályszempontból meredeken hierarchizált Magyarországon ő csak másodrendű állampolgár lehet. Ezért az ,Jme hát megleltem hazámat... " a maga ironikus módján már a sorsába belenyugvás, a jövőről való lemondás verse. - Mennyivel szerencsésebbek vagyunk mi, akik emigránsként is boldogultunk, de magyarságunkat sem vesztettük el, s akik egy, a jövő felé nyitott s remélhetőleg demokratikus országba térhettünk és térhetünk vissza. Még hosszan tudnék beszélni arról, életem különböző szakaszaiban hogyan olvastam József Attilát, mit jelentett nekem költészetének messzesugárzó energiaforrása. De mivel időm meg van szabva, hadd zárjam ezt a rövid vallomást azzal a gondolattal, hogy mivel eszmék és értékrendek szüntelenül alakulnak és változnak, lehet, hogy költőnket mint a társadalmi valóság megéneklőjét és eltervezőjét a következő évtizedekben ritkábban fogják idézni. A huszadik századi lélek szenvedéseinek és titkainak kimondója, a magyar nyelv szuverén mestere és varázslója viszont még nagyon sokáig élő költő marad. Hogy meddig? Körülbelül, amíg magyarul értő ember él a földön.