Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)
BÓKAY ANTAL: Modern és posztmodern poétika és életérzés József Attila költészetében - A hetedik
az igazi. Ez a tudás nem a lényegi tudása (mert ilyen nincs), nem a létet transzcendáló jelenlét tudása (mert ez nem lehetséges), hanem a tudás és a lét határoltságának tudása, azaz a nem-tudás tudata. Tudása viszont az élet sokféle átélhetőségének, önirónikus, játékos lehetőségeinek, azaz az önmegszólító az összes korábbi tudást keretező, zárójelző retorikus tudással rendelkezik. Ez azt jelenti, hogy tudatában van a személyes lét elkerülhetetlen retorikai természetének, annak, hogy a stabil, metaforikus értelem szükségszerűen korlátolt, öncsaló, ideiglenes értelem. Másrészt viszont tudatában van annak is, hogy ez a szükségszerű retorikai öncsalás egyben egy olyan létet tesz lehetővé, amelynek szándéka a folyamatos retorikai játék, a metaforák újra és újra történő megteremtése és annak átélése, hogy e mataforizált lét mögött egy átfogóbb, de középpont nélküli létezésretorika, az allegória, az allegorézis dolgozható ki. Az allegorézis nem egy külső interpretátori hozzáadódás a vershez: az önmegszólító vers megteremti annak lehetőségét, hogy a vers dekonstruktora személyesen is a versben tartózkodjon. Az önmegszólító dekonstruktor ironikusan mutatja magát végtelennek és beszél önmaga végességéről, tűnik okosnak, miközben leplezi, hogy mit sem ér az okossága, ad tanácsot, de tudja tanácsa nemcsak betarthatatlan, hanem értelmezhetetlen is. Interpretálja önmagát önmagából azért, hogy újabb interpretációhoz jusson, amit végtelenül ki lehet egészíteni. A hetedik megszólítást megtevő személye felismeri ugyan a centrális szubjektum lehetetlenségét, de felismeri, gyakorolja azt, hogy lehet létezni egyfajta decentralizált módon is. Ennek a létezésnek erőteljesen nyelvi a természete, mert folyamatos asszociációkra épül. Az asszociáció, a jelölőre vonatkozó jelölő nemcsak arra szolgál, hogy szétbontsa a centrális metaforikus öncsalás zárt rendjeit, hanem mintegy megmutatja az egyénnek, hogy ez a szétbontás voltaképpen felnyitás, mely új plurális személy-konstrukciókat tesz lehetővé 20 . IV.Összegezés: A Szabad ötletek felé A hetedik azonban a posztmodern életérzést és annak személy-énhez kapcsolódó következményeit csak felismeri és nem gyakorolja. Azaz a költő ott még nem ég el az őt vonzó lángban, de felismeri azt az erőt, amely e láng felé tereli. Az önmaga elégetése egy sokkal későbbi valóban posztmodern szövetű műben, a Szabad ötletek jegyzéke két ülésben történik. Ebben az írásban éppen az a nyelvi, allegorizáló kontextus válik bizonytalanná, amelye hetedik esetében még jelen volt. Kétségessé válik itt a félreolvasat, a tényleges én és az allegorézis lehetősége. Az allegorikus olvasatnak ugyanis van egy nagyon fontos előfeltétele: hogy legyen olvasó, tehát legyen a temporalizálásnak szubjektuma. A Szabad ötletek teljesen szubjetivizálódik, a költő úgy érzi, hogy ő maga nem tudja elolvasni saját léte szövegét, és nem tehet mást, mint megfelelő olvasót keres. Ez az olvasó, a Szabad ötletek megfejtője, a felszínen a pszichoanalitikus, Gyömrői, a mélyben viszont az, akit az analitikus az indulatáttételben helyettesít: a mama. Az olvasat pontos minősége is kidolgozódik a Szabad ötletekben: az olvasás nem más mint a szeretet. A szeretet az a temporalizáló, allegorizáló viszony, amely ugyan lényegünket sose adja meg véglegesen, de folyamatos olvasatként értelemhez juttatja életünket. Könnyen lehet, hogy a modern verstől a posztmodernig tartó költői út pontosabb elemzése radikálisan új fénybe helyezheti számunkra József Attila kései költészetét. Ennek egyik végpontján a tárgyias költészet tiszta megvalósulásai (a Külvárosi éjtől
