Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)
BÓKAY ANTAL: Modern és posztmodern poétika és életérzés József Attila költészetében - A hetedik
tározó asszonyi viszonyban létezünk, amelynek ilyen és ilyen minőségei ismerhetők fel, élhetők át a vers megértése nyomán. A modern szimbólum nem tud szimbólum lenni ilyen személyes értelem-háttér és lényegi tenor/hordozó azonosság nélkül. A hetedik előbbi részben említett interpretátorai azonban a héthez olyan szimbolikus tartalmakat rendeltek, amelyek nem elégítik ki a most említett személyesség és lényegei egybeesés követelményét. A „hét" nem szükségszerűen az, ami, hanem mert egy vagy más szöveg, amit többségünk ismer és kanonikusnak fogad el, éppen ezt a jelentést rendeli a hét mellé. A bonyolult retorikai problémát hadd világítsam meg egy sokkal egyértelműbb példával a hermeneutikai társadalomtudomány területéről. Freud Álomfejtés című könyve éppen azért alapvető műve, mert a személy-én, az összetevőire bontott és összetevői strukturált együttműködésével definiált személy első, és talán máig is legátfogóbb meghatározása. A definíció során Freud a belső, rejtett lélek-összetevő szimbolikus jeleit értelmezi (sőt: fejti meg). Számára az álom szimbolikus értelme lényege szerint személyes, a terapeuta egy személyes (indulat-áttételes) viszonyban az álmodó személyes kontrollja alapján fejti meg az álmot. Nincs az álmoknak egy olyan szótára (amilyen például Krúdy Álmoskönyve), amellyel a szimbólumok univerzálisan lefordíthatok lennének. Az álom értelme egy dialógikus hátterű olvasati aktusban formálódik meg. Ugyanaz az álom más dialógusban, más személyek esetében mást jelent. Freud úgy fejtette az álmokat, hogy a terápiás dialógusban asszociációkat kért a pácienstől és ezek segítségével rekonstruálta az álom szimbólumainak személyes értelmét (mely értelem közös értelem volt, hisz a terapeuta éppúgy részt.vett a rekonstrukciójában, mint maga az álmodó). Azt vette észre, hogy vannak bizonyos történetek, képek, hősök, amelyekre az álmodó képtelen asszociálni és szimbolikus jellegük ellenére mintegy magától értetődőnek gondolja őket (Freud, 1900. 248249.). Ezek a „szimbolikus álmok" valamilyen kollektív ismeretet ismételnek, egy rég megtörtént, mitológiailag rögzített képet használnak. Az ilyen képeknek nincs személyes értelme, mintegy megkövülten, a személyesnek ellenállva őriznek értelmet. Honnan tudjuk eme szimbólumok értelmét? „Nagyon különböző forrásokból" - válaszolja Freud (1917. 130.) -, „mesékből és mítoszokból, tréfákból és vicaekből, a folklórból..." Kis kitérőmből talán világos: A hetedik recepciójából úgy tűnik, hogy általam idézett értelmezői következetesen ezt a második fejtési típust alkalmazzák. A modern szimbolikus elvárás azonban ezt a szimbólumot nem tudja elfogadni, mert a személyes értelem rekonstrukciójához nem tud elvezetni. A végtelen kulturális és mitológiai kapcsolat a hetes szám alapján nem megfejti, hanem csak eltakarja azt, hogy a hetediknek, mint a személyesség lényegi kvalitásának nincs értelme. Még pontosabban: nincs jelöltje, hanem jelöltként tőle teljesen független, a kulturális vagy mitológiai ismeret jelölőjét (szövegét és jeleit) használja. Ez a jelölő azonban a szimbolikus értelmet csak abban az eredeti szövegben (mesében, Bibliában stb.) jelöli, és alapjában véve semmi köze versünk keresett jelöltjéhez 13 . Kérdés persze az, hogy a jelölő-jelölt viszony ilyen elcsúsztatása egy jelölt-jelölt kapcsolat irányába a szöveg produktuma, vagy az interpretátorok tévedésének, félreolvasásának eredménye. Összefoglalva: a vers poétikai kompozíciója, képi, jelentési építménye is paradox: egyszerre jelzi a személy-én formális alakzatát és ezen alakzat formális megbontottságát, problematikusságát. Megszerkeszt egy nagyon komplex, strukturált, közép-
