Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

SZABOLCSI MIKLÓS: „Dobol az ingerült idő" (József Attila 1930 ősze után)

teremti meg az Új Embert, - a Bánattal kezdett önátalakító önarcképsorozat végpontja minden bizonnyal a Kispolgár. Csak emlékeztetó'ül: 1930-31-es a direktebb forradalomra hívó versek közül a Tömeg, Lebukott, Farsangi lakodalom, Kispolgár, 1931 elejei még a Tűnődő, Beszél a tej, Áradat, Aranyborjú, - 1931 tavaszáról ehhez a vonulathoz tartozik a Párbeszéd, Búza, Bánat, Bánat IL, majd a Munkások Ez utóbbi azonban már hangváltást jelez: 1931 végén, 1932 elején a Munkások, a Fagy, a Holt vidék, a Mondd, mit érlel, az Eső, a Határ, egy a közvetlen forradalmiságtól már távolodó, zaklatottabb, ismét csak a Márta-időszakot folytató, helyzetleíró, „leltár"-t felvető versek. Mintegy előkészítik az igazi változást, az 1932 őszi Külvárosi éjt. (A kronológiában a Stoll Béla kiadására támaszkodom.) Az 1931-es versek vonulatában egyik hang a Villon-i, s ez a hatás erősebb, mint azt eddig gondoltuk. így például a Lebukottnál, - ezt Süpek Ottó egy régebbi cikke filológiailag is bizonyította, - de ugyanez jelezhető a Munkásoknál. Egy másik előkép lehet a késő-expresszionista költészet, (elsősorban a Tömegben), az expresszinizmusból kinövő szavalókórus-költészet. Mind a Tömegben, mind a Szocialisták II-ben a költői szerep nemcsak az egyedüli forradalmáré, hanem a szavalókórus-vezetőé („Te délre mégy ...,Elvtárs!" stb.); a költő egy egyforma ruhába öltözött csoport vezetője lesz. A harmadik minta a Döntsd a tőkét-kötet verseiben ugyanaz természetesen, mint az előző korszakban, azaz a népdal, és főleg a Kalevala hatása érződik. Ezekre támaszkodva játszik egy sor akkordot, énekel egy csomó dallamot, alakítja a forradalmi szerepvállaló közösségi ember költészetét. A szerep elnyom minden kételyt, minden aggályt. Sokszínű, játékos, villódzó tehát a verseknek ez a sora. Van köztük túljátszott, túlírt is, én ilyennek tartom például a Beszél a tej, az Aranybortu címűeket, sőt a Búzái és a Párbeszédei is, feladatszerűség jellemzi őket. Más a helyzet a Munkások típusú versekkel, (ide tartozik a Lebukott, s a Mondd, mit érlel, meg az Eső). Az alapindítás, a poétikai eszközök kiindulópontja itt is villoni, a lendület s a csattanó is, még a metriKai megalkotottság is. S mégis: van bennük egy új minőség: a világ, a történelem, s a mindennapi látvány tömör összefogásának, megfogalmazott rabulejtésének képessége. A történelem százados távlatait összefogni, ezt már korábbi szövegekben, az első Esikben, vagy a Dúdolóban megtalálhatjuk, de a technika ekkor, 1931-32-ben érik meg,- s ez marad költészetének egyik jellemző vonása, az 1937-es Ós patkányig, Márciusig. Villon mellett talán Verhaeren? Talán a szociáldemokrata költészet? Mindez segíthette, - és persze Vörösmarty és Arany is, - így alakíthatta ki ezt a rá oly jellemző hangot. És befejezésül még egy kérdés: mikor térnek vissza ismét a démonok? Általában az 1933 elejei Reménytelenült szoktuk említeni, azt tekintve egy életrajzi-költői szakasz határának. Úgy gondolom a hasadás, elkomorulás jelei korábban is fellelhetők. Az Ordasban. Eddig kevesen írtak róla, Egri Péter ugyan már egy 1961-es tanulmányában észleli, hogy a Döntsd a tó'tó-időszak „belső harmóniájának teljessége, spontán természetessége" megbomlik, s ezt jelzi a vers. A vers visszatér egy korábbi önképéhez a Bánathoz. Ott a „szarvas-farkas" ellentétpár, itt a „kutya-farkas", pontosabban az ott kivívott farkasvolt válik kérdésessé. Mert a farkas itt vaddá, fenyegetővé, kísértetiessé válik, magára ölti a kín és könyörtelenség, a hidegség József Attila-i jeleit („kék tél" és „Zúzmara-lógókkal illan"). Szabad, de könyörtelen és végzetes. A „felnőtt volt" annyira áhított jelzései se hiányoznak, ezekkel indít a vers („Éles a szeme a vadnak / ragadozónak, szabad-