Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)
BÓKAY ANTAL: Modern és posztmodern poétika és életérzés József Attila költészetében - A hetedik
meglehetősen pontosan megmondja azt, hogy a self milyen összetevőiből építi újra ezt az immanencializált, emberi individuummá vált istenit. A hetediknek ezért valami olyan szimbolikus utalással kellene rendelkeznie, amely éppen ezt az esszenciális egyediséget világítaná meg. Úgy tűnik azonban, hogy tartalmilag ilyent nem lehet rekonstruálni. A hét, a hetedik, az abszolút értelem centruma értelem nélküli lenne? 3. A vers képi-szemantikai értelmezése Fontos azonban megvizsgálni ennek a tematikus szinten ellentmondásos értelemnek a poétikai formáját. A vers egyetlen kép kibontása. A „hetedik" kétségtelenül modern értelemben vett szimbólumnak látszik 11 , hiszen egy olyan képi hordozó, amely belső természetében mutatja meg, artikulálja a modern lét egy sokkal megfoghatatlanabb lényegiségét, a személy-ént. E retorikai forma azonban komplex kapcsolódásaiban és belső sajátosságaiban is egyaránt fontos, kibontandó jellemzőket rejt. Ez előbbi miatt kell szólnunk a szimbólum bonyolult történeti szerveződéséről (típus-antitipus, illetve figura-prefigura jellegéről), az utóbbi kapcsán pedig a „hetedik" szimbólum belső koherenciáját vizsgáljuk meg. a)A „hetedik" szimbólum történeti szerkezete A hetedik kétségtelenül valamivé válás, sőt egy befejezhetetlen valamivé válás. E különös történetiség más mint az, amely a születéstől a halálig tart, amelyet a vers öt szakasza reprezentál. Nem is az a lényege, hogy az ember teszi a dolgát és mint Goethe Wilhelm-je egyszer eljut a beavatáshoz, a személy kumulatív fejlődését megkoronázó teljességhez. Egy olyan képileg is megalapozott feltételezés rejlik a vers mélyén, hogy van az egyéni emberi létnek egy előképe, melyet a létezésbe kerüléssel így vagy úgy megtestesít, majd a létével megvalósít, és ez a megvalósítás későbbi kiteljesedés irányába mutat. A cím jelzi az előre meglétet, az ismétlődő szakaszkedző felszólítások a hét megtestesüléseiről szólnak, majd a vers egészében azonosan hangzó szakasz záró sor az eljövendő hetedik létét állítja. A hetedik hármas szerkezetű (Auerbach, 1944. 50.): múlt, jelen és jövő egyszerre. Az ilyen szimbólum áthatol az időn, történetivé válik anélkül, hogy a szimbólikussággal szemben elvárt térszerűséget a temporalitás részleges tényekhez, pillanatokhoz kötő korlátozottságával felcserélné. Nem véletlen, hogy azt a retorikai formát (a tüposz vagy más néven figura) 12 , amelyet József Attila e versben alkalmaz, a Bibliából és az exegetikus kutatásokból ismerjük. Szent Pál Ádámot tüposz-nak, az „Eljövendő előképének" nevezi (Róm.5.14.), vagyis feltételez egy olyan szimbolikus folyamatot, amelyben az eleve meglevő, de testet még nem öltött elrendelés megvalósul a történelemben, a végső kiteljesedés pillanatáig újra és újra megjelenik. A tipológia egy olyan retorikai eljárás, amely események között teremt kapcsolatot, „cselekvések közötti analógia" (Charity, 1966. 136.), éppen ezért „időben mozog" (Frye, 1981. 80.), valójában a történeti folyamatok olyan retorikai reprezentációja, amely a szövegbe emeli azok folyamatszerűségét. A tüposz a lét kaotikus eseményei között létrehoz, kikényszerít egy vele analogikus eseményt, és ezzel az összevissza időt lényegi idővé alakítja. A kauzalitással szemben az ilyen tipológikus folyamat rendszerszerűén köt össze eltérő létszinteket (Frye, 1981. 82.). A tüposz vagy figura nem reprezentál, nem jelent
