Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

BÓKAY ANTAL: Modern és posztmodern poétika és életérzés József Attila költészetében - A hetedik

Az önmegszólítás azt jelenti, hogy József Attila szól József Attilához, a két fél azonban egyáltalán nem azonos pozíciójú. Egészen a Karóval jöttél... utolsó pillanatáig jelen van ez a lényeges súlykülönbségre épülő önmegszólítás. A két József Attila közül az, aki beszél kétségtelenül isteni, totális személy, aki birtokában van minden tudásnak. Egy kivétellel természetesen: ő az, akinek a „ha" titkával és terhével (az öt versszak eseményének feltételességével) meg kell küzdenie, hiszen a másik számára már nem ez, hanem a „hogyan" a döntő probléma. A beszélő abszolút centrumot képez, vele szemben a hallgató, a másik József Attila a kifejletlen, az alig létre jött, vagy egyenesen a még meg sem született lény, akit a kiteljesítetlen lehetőségek üres sokfélesége jellemez. 2.A vers tematikus értelmezése Az öt szakasz a személy-én létfolyamata, amely a születés, a harc, a szerelem, a költészet és a halál éppen reá jellemző lépéseiből áll. Lehet még általánosabban fogalmazni: a megszületés és a halál két végpontja között tökéletes poétikai rendbe vannak szedve az én lehetőségei és kényszerei: a társdalommal kapcsolatos tennivalók, a másik emberrel kapcsolatos teendők és - a költői munka képében - a világgal kapcsolatos tennivalók. Születés és Halál, Kezdet és Vég közé fogva a Közösség, a Másik és a Dolgok lefedik az én lehetőségeinek totalitását. A folyamat azonban tipikusan modern, ahistorikus folyamat, a struktúra megformálódásának öt lépése, amely előtt és után azonban ugyanaz (bár feltehetően más létminőségű) egység áll fenn. Elsőnek a cím adja meg ezt az összefogó értelmet, azt, amelyre a a varázslás, az önmegszólítás irányul. Ez pedig „a hetedik", az én lényege, magva. Ez a totalitás egyszerre kiinduló pont és összefoglaló, az én szimbolikus abszolútuma. A címen kívül a hetedik, a hét szó indítja az öt életfázist („hétszer szüljön", „hét legyen, kit előtalál", „hét legyen, ki lány után jár", „a verset heten költsék", „hét emberként szállj a sírba"). Végül „A hetedik te magad légy!" ismétlődő felszólításával a „hetedik" zárja a szakaszokat és a verset egyaránt. A hét három megjelenése - az alapvető azonosság, az ismétlés keretén belül - változó hangsúlyú, változó tartalmú. A cím hetedike a határozott névelővel olyan, mintha pontosan rámutatna valamire, amelyről azonban nem tudjuk, hogy voltaképpen micsoda, mi a szerepe. „A hetedik" bármi lehet a tárgyak, emberek, események és cselekvések olyan sorából, amely legalább hét tagból áll. A második megjelenés már sokkal pontosabb, mert a folyamatban adott élet-lépések mindegyike kapcsán hétszeri cselekvésre szólít fel. Úgy tűnik: a hétszeri cselekvés az adott életfolyamat teljességének kritériuma, ezen a ponton a hatok és a hetedik nem válik el. A harmadik említés a szakaszok utolsó sora azonban mintha visszafordítaná az egész eddig logikusnak tűnő kifejtést. Egyrészt itt a hetedik határozottan leválasztódik a hatokról, a 9., azaz a szakaszt záró előtti sor és az utolsó sor következetesen ellentétbe állítódik akkor is, ha ez az ellentét nem minden szakasznál kap világos kifejezést. A verset olvasó bizonytalanságban marad: a hétszeri tett az önmegszólítás és a felszólítás tárgya, vagy a hetedik. Kétségtelen, hogy hangsúlyosabb pozíciót kap a hattal szembeni hetedik, sőt mintha ez a fordítás adná a versnek a súlyát, hisz maga a hétszeri cselekvés még meglehetősen a felszínen hagyná üzenetét. Az utolsó sorok felől nézve persze azonnal adódik egy absztrakt megoldás: a hatszori cselekvés egyszerűen az egyéni létezés, az adott világban éppen úgy tevékenykedő lét, a hetedik