Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

SZŐKE GYÖRGY: „Bennem a mult hull, mint a kő..." (Az emlékezés folyamata a kései József Attila versekben)

Miként alkonyatkor, szürkületkor: a tárgyaknak, dolgoknak, alakoknak csupán kontúrja, bizonytalan bizonyosságú árnyéka látszik: „Az árnyékok kinyúlanak", „Az alkony a felhőn fésű", „A fűben gyepként sarjad a sötét, j A homály pamutlombjai ingnak", s az eltűnő alkonyi fény, az árnyak az elmúlást idézik már: Piros vérben áll a tarló, s ameddig a lanka nyúl, Lágyan ülnek ki a boldog halmokon a hullafoltok. Alkonyul. Mindezzel nem a motívumkeresés, a motívumelemzés jogosultságát kívántam kétségbe vonni. Múlt és jelen állandó, vibráló ambivalenciáját a motívumokon keresztül tudjuk megközelíteni, de nem statikus leírásukkal, hanem összefüggéseikben, változásaik dinamikájának megragadásával, az idő dimenziójában elhelyezve. Nyomon követni, ahogyan a múlt síkja a jelenre vetül, s a megélt pillanat sub specie aeternitatis átlényegül. Az emlékezés folyamatának érzékeltetésével költőnk sok tekintetben Proustot követő útját, módszerét kívántuk felidézni, az eltűnt idő nyomában, melyet ő maga így összegezett, utalván a végtelen űrbe, az örökkévalóságba olvadó akromatikus emlékfolyamatra: Egykedvű, örök eső módra hullt, színtelenül, mi tarka volt, a múlt.