Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

SZŐKE GYÖRGY: „Bennem a mult hull, mint a kő..." (Az emlékezés folyamata a kései József Attila versekben)

juk, egyetlen síkot ragadunk meg, mondhatni, egysíkúvá tesszük költészetét, s ezzel óhatatlanul a fénykép, a pillanatkép szintjére degradáljuk. „Itt ülök csillámló sziklafalon"; „A mellékudvarból a fény / hálóját lassan emeli"; „A rakodópart alsó kövén ültem" - a versekben ábrázolt folyamatok kiindulási pontját ragadtuk meg csupán, holott szárnyalásukat kell követnünk, a „Visz a vonat, megyek utánad" víziójáig, a kötélen foszló perkálként és ugyanakkor az életen a búként csüngő éj - Hankiss Elemért idézhetjük - komplex képéig, a „mintha szívemből folyt volna tova", az „én érzem őket és emlékezem" mindent egybefogó hömpölygéséig. Költőnk nem véletlenül, s egyáltalán nem a 'halál' eufemisztikus szinonimájaként idézi oly gyakran az elmúlást; a létezésnek a halál partszegélyéig ívelő folyamatára koncentrál. * József Attila költészetének csupán egyetlen, de igen jellemző metszetét világítanánk meg, követnénk nyomon: az emlékezés folyamatát. Nem magukat az emlékeket, nem a föl-fölbukkanó motívumokat: nem azt, hogy mire, hanem hogy hogyan emlékezik; hogyan ütközteti és vetíti elénk szerves elegyként a múltat és a jelent. „Bennem a múlt hull, mint a kő": nem a múltra magára, az egyes emlékekre, hanem felidézésük folyamatára koncentrálnánk. Az emlékezés költői kivetítésének egyébként sem az életrajzilag pontosan adatolható háttér a biztonságos kritériuma. A valóság fogalma nemigen szűkíthető le a megfogható, konkrét dolgokra: szükségszerűen magában foglalja a pszichés valóságot, s így a fantáziálást is. A reáliák szintjén bizonyára nemcsak hogy nem igaz, de a megélt tényeknek kifejezetten ellentmond A Dunánál oly sokat idézett két sora: „Anyám szájából édes volt az étel, / apám szájából szép volt az igaz." A költőtől azonban igazán nem vonhatjuk meg a fantáziált valóság, a kívánt - és oly hiába kívánt - idill, el nem ért ideál felcsillantatásának, kivetítésének, a feltételes mód helyett a kijelentő mód használatának nagyonis sokat mondó - mert vágyteljesítő jogát. Még akkor sem, ha nyilván nem ezekben az idillivé alakított képekben, hanem pokoljárása megelevenítése során alkot igazán maradandót. Az emlékezés szinte kényszeres igénye, folyamatmivoltának kiemelt hangsúlyozása a kései József Attilánál állandóan jelen van: „S én érzem őket és emlékezem"; „Békévé oldja az emlékezés"; „Már egy hete csak a mamára gondolok mindig, meg-megállva "; „Gyors emlékpojácák /forgatnak meg ébren"; „Világosodik lassacskán az elmém". Az emlék mindig feszültséget hordoz magában: múlt és jelen ütköztetését, Németh G. Béla szavával: az időszembesítés mozzanatát, amit „békével old az emlékezés". A Nyugat költőinél is megfigyelhető, ha nem is azonos módon és intenzitással, ez a jelenség. Babits szinte magával az emlékkel azonosulna: „ez vagy te, ez az emlék!" (Csakposta voltál), maga az emlékezés irányulása - természetesen messze nem függetlenül az emlékek jellegétől - a József Attiláéval ellentétes, fölfelé tendáló: „Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat!", „Kelj fel, lelkem, keresd meg hazá-