Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

AGÁRDI PÉTER: József Attila és liberális barátai

nem sorolhatók a két világháború közötti magyar liberalizmusba a konzervatív nemzeti idológia és politikai gondolkodás, illetve művelődés olyan egyéniségei és életművei, mint Bethlen István, Teleki Pál, Klebeisberg Kuno, Szekfű Gyula és Kornis Gyula - nem utolsósorban a liberalizmus történeti ívét és korabeli szerepét nyíltan megkérdőjelező ideológusi szerepvállalásuk okán. S természetesen - nem említve a korabeli szélsőséges jobboldali radikalizmust - a liberalizmustól gyökereiben eltérő eszmei-kulturális tradíciót teremtett s képviselt a népi írók radikális nemzeti populizmusa és a tágan vett szocialista eszmeiséghez tudatosan kötődő baloldali mozgalmak (egymással is gyakran vitában, sőt harcban álló) ideológiája, mégha jócskán merítettek is a liberalizmus értékelveiből." Persze belső áramlatait és történeti szakaszait tekintve maga a liberális irányzat is tagolt. A fasizmus németországi hatalomátvétele és a szélsőjobboldali, tekintélyelvű politikai törekvések 1932 utáni hazai előretörése új lendületet adott a liberalizmus kulturális-szellemi változatainak; lényegében ez a kihívás állt mind az új liberális irodalmár-nemzedék diszkontinuitást teremtő pályakezdése, mind a liberális és a baloldali-szocialista áramlatok közeledése, gyakorlati összefogási kísérlete mögött. Ha nem is döntő, de korántsem lényegtelen szempontja az eszmetörténeti besorolásnak az irányzati önelnevezés, ami részint eredendő öndefinícióként, részint a megbélyegzésre, a kijelölt ellenségképre válaszoló „tükörként" artikulálódott. E tekintetben felettébb találó, sőt plasztikus a Szép Szó-kör, József Attila liberális barátainak érvkészlete. Ok elsősorban „a parancsuralmak önavatott prófétái és a sötétség homályából felbukkanó fullajtárjai", „az »élő múlt« viaszfigurái", a „politikai önmessiások"

6 ellen léptek fel a toll fegyverével, vagyis nemcsak a szélsőjobboldali politikai törekvésekkel, hanem a velük kacérkodó-sodródó, önigazolásokat kereső értelmiségi attitűdökkel szemben is. S különösen irritáló volt számukra, amikor „nem egy baloldali néptribun kezdett papi talárba, huszártiszti atillába és Bethlen István-i alkotmányvédelembe kapaszkodni, hogy a jobboldali áradatban a bőrét megmentse". Hogy minden esetben jogos volt-e ez a kritikai indulat, hosszabb elemzésre 'tartozik. Az viszont eszme- és mentalitástörténeti szempontból feltétlenül releváns, ahogy ez a fiatal értelmiségi elit - melynek szenvedélyes vitáktól is tagolt politikai színképe a marxista szocialistáktól a polgári centrumig ívelt - önmagát mégiscsak lényegi egységben definiálta: "megcsömörölve a mai újrendiséges reformszólamoktól, ismét mind tudatosabban vállalja lélekben a humanizmust és racionalizmust, a liberalizmust és a demokráciát". Fontos mindehhez hozzátenni: „liberalizmuson nem egy államigazgatási, társadalmi termelési vagy fogyasztási rendszert, általában nem egy rendszert értünk, hanem a minden felnőtt eszű ember minél nagyobb szabadságának biztosítására irányuló törekvést; egy rendszer tehát annál liberálisabb, minél céltudatosabban és hatékonyabban igyekszik arra, hogy az egyik ember szabadsága ne sértse a másikét" - fejti ki híres programadó és öndefiníciós esszéjében Ignotus Pál.

8 Nem tocqueville-i, Stuart Mill-i, spenceri, hayeki, Bibó István-i mélységűek Ignotus Pál esszépublicisztikájának tételei a XIX. századi és a XX. század eleji liberalizmus demokratikussá, szociálissá, „arisztokratikussá", erőssé és nemzetközivé formálásának szükségességéről, de a magyar 20-30-as évek gondolkodástörténete szempontjából mégiscsak jelentős, elméletileg is súlyos fordulatra vallanak. Sokkal nagyobbra annál, amit Tőkéczki Lászlónak - az 5. jegyzetben már hivatkozott 1993-as liberalizmus-válogatása sejtet. Aligha pusztán a terjedelmi és műfaji korlá-