Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)
NÉMETH G. BÉLA: Petőfi - Ady - József Attila?
tében, s a jövő e győzelme - esetleges saját egyéni bukása ellenére is - az ő előre megélt győzelme is. Persze, itt számba kell venni Petőfi életkorát is. A Felhőkben túl volt a koraifjúság szokásos kétkedő bizonytalanságán, s a fiatalember szokásos öntudatával, magabiztosságával, önérzetével tekintett az elkövetkező időkre, eseményekre. Ady költői nyelve első, vidéki indulása idején a Byron, a Heine, főleg azonban az Hugo és követői vonzásában alkotó Tóth Kálmán, Endrődi, főleg azonban Ábrányi retorikus versbeszéde, némi Reviczkys, Kis Józsefes érzelmességgel s daljelleggel is áthatva. Aki azonban olyan remekműveit, mint a Kocsi-út az éjszakában vagy Az eltévedt lovas, avagy első igazi idejéből oly jó átlagversét, mint aminő a Temetés a tengeren, olvassa, nem kíván vélt Petőfis jellege tarthatatlanságára különösebb bizonyítást. Ha Petőfi nyelve a köznyelv poetizált fajtája, úgy Adyénak ily közvetlen kapcsolata a kor köznyelvéhez sokkal kevésbé állítható. Különösen nem az, hogy ez a köznyelvközeiiség volna költészetére nézve, divatos afektációval szólva, szignifikáns. A kor köznyelvének rétegei közül még leginkább A Hét, főleg pedig a századfordulós Ignotus publicisztikájának szólásmódjához van köze. Kérdés, persze, beszélte-e valaki is valaha is ezt a nyelvet, amely mélyen át van itatva a szecesszió parádés és kihívó, gyakran exotikusan és erotikusán különcködő gyakorlatával. S szóhasználat, szókapcsolat, szóösszetétel tekintetében éppúgy érzékelhető az Ignotusféle szecessziós rokonulás, mint melléknévi-főnévi jelzős illeszkedéseiben, mint ige és névszó állítmányvonzati viszonylatában, mint alaktani szándékolt különösségeiben, sőt, mint a szórendi s mondattani önkényességekben is. Mégis túlzás volna ezt az elemet tekinteni elsődlegesnek. Ady zsenialitása összekapcsolta ezt a sajátságot, sőt, alá is rendelte ezt egy egészen egyedi archaizálásnak. Mindenek előtt a Károli-biblia, aztán meg a kálvinista ének- és imádsághagyomány s a szószéki gyakorlat szolgáltatta az ösztönzést és a példákat, amelyeket aztán az élő nép- és tájnyelvből vett, néha már különcködőn feltűnő elemek is bőven gazdagították. Persze, itt is több tényező játszik közre. A szecessziónak magának is egyik kedvelt eszköze volt a meglepően és hatásosan alkalmazott archaizálás; gyakran nem is a szerző saját nyelvére játszó archaizálás. Nem elsősorban a Czóbel Minka-féle régieskedő, mesterkélt nyelvi afektációkra gondolunk. Mert nálunk már a szecessziót megelőzte egy, Adyra erősen ható archaizáló irány és divat. Thaly álkuruc balladái, Endrődi kuruc dalai és társaik ennek az országos divatú és népszerűségű archaizálásnak példái és tanúi. Mennyire Léda segítsége fordította a francia szimbolizmus ismerete felé Adyt, alapjában meghatározhatatlan. Mindenesetre megintcsak fölmerül a Biblia. Az Ószövetség, a próféták könyvei telve jelképes beszédekkel, vissza-visszatérő vizionárius szimbólumokkal. S ha a Bibliái a kálvinisták sokkal többet forgatták, jobban ismerték, mint a katolikusok, - úgy akkor ez még inkább áll az Ószövetségre. S ha a francia szimbolisták a Váradra települt Adyt megragadták, a pesti életbe került óhatatlanul hamar kellett, hogy a Zarathrustrás Nietzschével, ha talán rögtön nem is olvasással (bár a remek nyelvű Fényes Samu-féle fordítást - 1907 - korán kézbevehette), hanem legalább eszmecserékben találkozzék. S így találkozzék a Nietzsche által is s a szecesszió által is annyira kedvelt keleti mítoszokkal s azok képeivel, utalásaival, szimbólumaival.
