Kalla Zsuzsa szerk.: Tények és legendák, tárgyak és ereklyék (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 1. Budapest, 1994)

V. Elágazások - Kovalovszky Márta: Öcsike kultuszt űz

származó, és így össze aligha építhető elemek montázsaként. S annál inkább így van ez, minél közelebb jutunk időben napjainkhoz. (A performance műfaja egyébiránt mindössze harminc éves. Az első ilyen „előadások" 1960-ban jöttek létre az Egyesült Államokban (Allan Kaprow és Jim Dine művei); a legkorábbi magyar példa Erdély Miklós és Szentjóby Tamás Az ebéd. In memóriám Batu Kán c. happeningje. (1966). A hetvenes évek legfontosabb performance-ait Hajas Tibor rendezte. A rövid időtartamú és égető intenzitású események, amelyeket lehetetlen elmondani, vagy leírni-körülírni önmagukba zárt, feszes és szó szerint életveszélyes produkciók voltak. Főszereplőjük - többnyire egyetlen szereplőjük - maga Hajas volt, mezítelen felső testtel, ágyéka körül fehér vászonlepellel; víz és áram kísérő közegében, megkötözve, kifeszítve, félrecsukló fejjel, hang nélkül is a szenvedés magnéziumfényében jelent meg. Színpada, környezete kegyetlenül és kínzóan puritán: csupasz falak, szobasarkok, falikút és radiátor rideg installációjában villanásszerű sebességgel történtek meg a dolgok. Semmi ornamentális, anekdotikus részletezés. Mindennapi „díszletek", egy korszerű „pokol" kopár díszletei azonban olyan drámát idéztek fel és hoztak kézzelfogható, tapintható közelségbe, amely majdnem kétezer éve ismert, eleven és kultikus tiszteletnek örvend: a megfeszített ágyékkötős férfialak, a félrecsukló fej, az előrehajló test, de a szó szoros értelmében „oda nem illő" részletek is a krisztusi keresztrefeszítés drámáját ismételték meg és élték át. És Hajas szinte valamennyi nagy performance-ában ennek a drámának gondolatához fordult vissza,^ ott is, ahol a cselekvéssor, az esemény külső története másról beszélt. Úgy gondolom, a középkori misztériumjáték és a népi passiók tradícióján át a Jézus-történet csúcspontjának kultikus tisztelete, tiszteletének kultusza szívódott fel a Hajas-művekbe, hogy ott aztán összeolvadjon a modern poklok vízióival. Egy hamisítatlan Öcsike-féle előadással összevetve látjuk világosan, hogy Hajas és a hetvenes évek számára még adódott lehetőség, hogy legalább kivételként, egy-egy megszentelt pillanatra visszataláljon a lassan betemetődött, eleven forráshoz. Szentjóby Tamás és Erdély Miklós 1968-as UFÓ c. performance-a már annak korai megjóslása volt, hogy az ilyen visszacsatolás egyre lehetetlenebb. Olyan eseménysor játszódott le itt Szentendrén - több személy részvételével, autós utazással, egy „álholttest" megtalálásával, rejtélyes Duna-parti önostorozóval, kutyával, szendviccsel és a városba tartó viszszaúttal - amelynek nem volt közönsége, vagy mindenki közönség lehetett, aki a „szereplőkkel" az események során valahol, valamikor találkozott; de ez a közönség nem tudta, magáról, hogy az. A performance látszólag feloldódott a hétköznapi, normális, nem „művészi" események és cselekedetek sodrában, idejük és helyszíneik azonosak voltak. Valójában azonban közönség nélkül, mintegy légüres, süket és vak térben játszódott mindez - végül is szorongató magányban, társas magányban, kifelé irányuló értelem és cél nélkül. A kultusz kiürülése persze már korábban megtörtént, s más műfajokban még előbb, mint itt. A performance-ban Erdélytől Hajason át Szentjóbyig a régi tartalmak (és formák) helyét politikai-társadalmi utalások, asszociációsorok töltötték be ideiglenesen, melyeket a hatvanas-hetvenes években éppen a műfaj tilos jellege tett hang-