Kalla Zsuzsa szerk.: Tények és legendák, tárgyak és ereklyék (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 1. Budapest, 1994)

V. Elágazások - Gerő András: A második parancsolat és a magyarok istene

Gerő András A MÁSODIK PARANCSOLAT ÉS A MAGYAROK ISTENE „Ne legyenek néked idegen Isteneid én előttem. Ne csinálj magadnak faragott képet és semmi hasonlót azokhoz, a melyek fenn az égben, vagy a melyek alant a földön, vagy a melyek a vizekben a föld alatt vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat; mert én, az Úr, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok, a ki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyed íziglen, a kik engem gyűlölnek." Mózes V. Könyve 5. rész 7. 8. 9. (Az idegen istenek) Idegen istenek és faragott képeik, a bálványok és szimbólumaik tűnnek el. Ahogy fordul a világ, úgy vész homályba - semmisül meg - mindaz, ami az előzőt jelképekben láttatta. Lassan-lassan felszívódnak egy elmúló kor szakrális kulisszái. Az ötágú vörös csillag kultúrtörténeti stúdium tárgyává válik. A vörös szín már mindenütt kiegészült a fehérrel és a zölddel. S a legfőbb idegen faragott kép, Lenin is lekerül a talapzatokról, a falakról. De nemcsak az idegen istenek vannak eltűnőben, hanem a hozzájuk kötődő fogalmi és intézményi bálványok is. Már nem megfellebbezhetetlen, mindenekfölött álló érv a kiüresedett, testetlen munkásosztály; már nem lehet nagybetűvel írni azt, hogy Párt; már nem létezhet az állami rangra emelt Párt címere. Már nem megkérdőjelezhetetlen pozitív érték a szocializmus; már nem kizárólagos jövő a kommunizmus; már nem minden üdvösség hordozója az internacionalizmus. Úgy tűnik, hogy a Tízparancsolat idevágó utasításainak első passzusa teljesülőben van. Az idegen istenek kiszorulóban vannak. Köddé válásukat csak elősegíti, hogy igazából sohasem tudtak tömeges érzelmi azonosulást kiváltani. Idegenségüket nemcsak az adta, hogy erőltetett ütemben és tömegesen, külföldről kerültek honi földre - azazhogy nem lassú, belső szükséglet által indukált importról volt szó -, hanem az is, hogy templomaik inkább a gyanakvó félelem, mintsem a feloldódás helyszínei voltak. Stílusukban, berendezkedésükben különfélék lehettek, hiszen a protestáns puritanizmus éppúgy jellemzőjük lehetett, mint a XX. század második feléhez idomított barokkos pompa. Hiába igyekeztek humanizáltságot fokozó műalkotásokat használni, mégis a templom is idegen maradt. (A főtemplomba, a Duna-parti nagy bazilikába egyszerű hívő be sem léphetett.) Az idegenszerűséget a papok sem tudták igazán feloldani. Hiába szólt némelyikük soha nem volt tájszólással, hiába volt köztük közvetlen modorú ember, a lakosság nagy része mindig is úgy érezte, hogy még az ilyen pap viselkedése is csupán kis engedmény a félelmet gerjesztő lényeghez képest. S tegyük hozzá: a papok többsége még azt a fáradságot