Kalla Zsuzsa szerk.: Tények és legendák, tárgyak és ereklyék (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 1. Budapest, 1994)

III. Esettanulmányok: XX század - Szerdahelyi Zoltán: Egy élő kultusz nyomában (Megjegyzések Hajnóczy Péter írói utóéletéhez)

Mindezek után már nem meglepő, ha - szintén az írásokból kiindulva! - Hajnóczy Péternek címzett tanácsok is felbukkannak, s a biztatás jeleivel is találkozhatni: „E nagy tehetségű prózaírónak az lenne az igazi jövője, ha démonait megszelídítve felfedezi végre a ,mások' világát is."

13 „Hajnóczy 37 éves. Beszéljétek rá a szívszorongató hazugságra: át lehet jutni a halott városon úgy is, hogy nem ülünk a halállal egy lovon!"

14 Hajnóczynál „az elbeszélő én beteggé rajzolódik. Bizonyos gyakorlati ismeretek birtokában azt veszi észre az olvasó, hogy időközben a mesélő narkotizálódott. Igaz ugyan, hogy dadogás nélkül beszél, igaz ugyan, hogy a benne múködő indulatok még azonosíthatók, de az, amiről szó van, az már a delírium-határon átment. így a mesélőben bízó befogadói viszony átalakul: a meghitt reáhagyatkozásból - alkat szerint változóan - beavatkozni akaró viszony lesz. Nemegyszer éreztem úgy, hogy Hajnóczyt ,le kellene állítani', mert már nem O az Én, amely beszél belőle. [...] A befogadóban a beavatkozni, segíteni vagy legalább kizökkenteni vágyó indulat kerekedik felül."

15 Több, recenziószerü írás valójában a Hajnóczy-kultuszt tárgyalja, annak pozitív vagy negatív értékelésével foglalkozik (vö. Nácsa Klára írását és az itt megnyilvánuló kultusz pozitív irányultságát bíráló Szerdahelyi István cikkét;

1 ez utóbbi tulajdonképpen a kultuszt magát tartja negatívnak, mivel az író nézőpontja utolsó kötetében „a cselekvés lehetetlenségének kínzó érzésével, a tökéletes magány és kifosztottság tudatával" azonosul). Mindezek után már az is természetesnek tűnik, hogy az egyik kritikai alkotás esetében a szerző maga is konstatál egyféle kultikus műfaji átalakulást: „ [...] a recenzió így - e kötet alapműveinek jelentőségét és jövőt feltételező ígéreteit kiemelve - alakul valóban át veszteségtudattal telített rekviemmé."

17 A kritikák ilyetén kultikus irányultságára természetesen már akkor is felfigyeltek. Sükösd Mihály

18 éppen az idézett Berkes Erzsébet cikk

19 kapcsán fejti ki az olvasó s a kritikus művel kapcsolatos kompetenciáját érintő gondolatait, míg Szerdahelyi István szintén kitér írásában a mü olvasata és a kultusz üdvösnek tartott szétválasztására - Nácsa Klára írásával kapcsolatban.

20 (Megjegyzendő, hogy Berkes Erzsébet válaszol is az őt érintő felvetésre).

21 4. Az író az emlékező kortársak szavaiban és műveiben címet viselő alpont önmagában lévő kultikus jellege nem kíván külön érveket, hisz maga az emlékezés, azzal, hogy a végleg eltűntet kísérli meg - képzeletben újraéleszteni, már maga is kultikus cselekedet. Szokottan az emlékezés első fázisa magához a halál utáni temetéshez kötődik a halál tényét s a szertartás körülményeit hírszerűen közlő partecédula, magáninformációk, újságcikkek formájában. Ebben az esetben a napilapok halálhírei mellett említést érdemel még Mészöly Miklós és Reményi József Tamás temetői gyászbeszéde,

22 valamint Dobai Péter

23 és Kulin Ferenc

24 szubjektív hangú megemlékezése. Némiképp más tárgyiasulási ill. el vonatkoztatási szinten jelennek meg az eltávozott írót megszólító irodalmi