Kalla Zsuzsa szerk.: Tények és legendák, tárgyak és ereklyék (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 1. Budapest, 1994)

III. Esettanulmányok: XX század - Kabdebó Lóránt: Egy vers vágóasztala (Szabó Lőrinc fekete kultusza)

kus indulattal és igénnyel a versnek már csak egy partikulájaként zárul egy szerkezetbe, amely ketrecként határolja. A Sátán néptribunja kafkai kreatúra lesz (egy évtizeddel a Nagyon fáj előtt): S mint cellába zárt néma őrült, • ki csak dühöng s ajtót nem lel sehol: mellében futkos és ugat egy új, vad, állati sikoly. Ebből következően a költészet célja-feladata már nem lehet (a témaként továbbra is befogható és be is fogott) pragmatikus politikai fellépés, hanem az ember helyzetének átélése adott politikai, gazdasági, biológiai, sőt filozófiai és metafizikai dimenziók együttérzékelésében. Költészetről (tehát nem egyetlen modellált költőről, hanem különböző meghatározottságokat érzékelő költőkről) lévén szó, már nem tételezhetünk fel egyetlen normatív esztétikát (és így poétikát sem), hanem olyan irodalmi életet, amelyben minden költő sajátos, egyedi világot alkot a maga számára, amelyet nem abszolutizál, hanem csak igyekszik a maga lehetőségei szerinti tökéletességgel megvalósítani. „Te is egy lehetséges világ vagy" tanulja Szabó Lőrinc is Russelltől (hívja fel figyelmünket Rába György), de ehhez, a lehetséges világ poétikai berendezéséhez ragaszkodik a létért való küzdelem alapján, éppen Stirner filozófiájának értelmében. Az egy Igazság helyett az Egy igazságát véli mértéknek., Az Egy álmait. Ettől kezdve ezt olvassa ki mindenből, például a Tao Te King-bői: „Vak, aki egynek lát valamit". Törvényszék? Én is az vagyok! S jogomat bár vitassa minden, ha itt és most és én tekintem: így forognak a csillagok! (Csillagok közt) Ugyanakkor az egy költő egyetlen költészetén belül is éppen ezt a sokszempontúságot tudatosítja: akkor legteljesebben önmaga, ha önmaga öntudatos vállalásával a kizárt másságot (illetőleg: másságokat) is képes megfogalmazni. így lesz természetes a Semmiért egészen egoizmusa: már nem a Vezér egyetlen igazsága ihleti, hanem az egyes ember vágyakozása és egyben helyzetmegítélése. Amely - szerintem - magában hordja a másik igazságának a megértését is: benne az egyes ember szabadságharcát vívja, feltételezve minden más ember jogát a szabadságra. A vezér-elv ad abszurdum vitele és lehetetlenítése egyszerre: a dialógus, mint létforma tudatosítása: és én majd elvégzem magamban, hogy zsarnokságom megbocsásd. A vers nyitószava („rettenetes") pedig éppen erre a belső dialógusra utal, visszarímelve az 1927-es mottó idézett külső dialógusára. Szabó Lő-