Kalla Zsuzsa szerk.: Tények és legendák, tárgyak és ereklyék (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 1. Budapest, 1994)

III. Esettanulmányok: XX század - Tverdota György: A nekro-logika (József Attila halotti búcsúztatói)

vagy a pusztulás elől hiába menekülő hadakozásnak a dokumentumai voltak: „József Attila halála nem váratlanul érkezett. Lelkének drámáját barátai és olvasói előtt önmarcangoló költészetében maga szavalta el. Most egy éve, hogy fájdalmas sikolya elérkezett hozzánk: ,Nagyon fáj' című utolsó kötetével. Ebben már feltárultak a költő meghasonlott lelkének változott hangjai és elsuhant előttünk végzete."

32 Ugyanúgy, ahogy az életrajz középpontjában a nyomorrepertoár állt, vagy ahogyan az életutat a tragédiához vezető stációkra bontotta fel az életrajzírás, az életmű centrumába a tragikus hangoltságú költemények kerültek. Minden, ami ettől eltért, logikailag vagy epikailag erre a centrumra lett vonatkoztatva, velük, mint szilárd tájékozódási ponttal lett összehangolva. Mivel az ilyen természetű költemények az életpálya végére sűrűsödtek, az érdeklődés a recepció első, 1945 előtti szakaszában a kései korszakra irányult. Az életmű fejlődési íve pedig a részletezőbb méltatásokban a derűs szegénység verseitől a harcos szegénység költeményein keresztül a végső összeomlás dokumentumaiig húzódott. A passióra visszavonatkoztatott életműértelmezésnek a legfontosabb következménye az volt, hogy a versinterpretáció, sőt, az egyes művek megítélése is a dolorizmus jegyében történt. Az értéket a versből kimutatható fájdalommennyiség (is) minősítette. A műélvező, sőt akár a műelemző is, nemegyszer magára vállalta egyben a megrendült gyászoló szerepét is. Nagyon jellegzetes ebből a szempontból az az elemzés, amelyet Németh Andor az Eszmélet V. darabjáról, „A teherpályaudvaron..." kezdetű versről készített: „Babonás hangulatú költemény, mintha dermedt bűvöletben felérezte volna iszonyatba torkoló életének utolsó előtti pillanatát. Mintha - mondom - de természetesen nem hiszem, mert az összefüggés a kísérteties hangulatú költemény és életének megszakadása között megvan ugyan, de nem abban az okkult értelemben, mintha a versihlet pillanatában felködlött volna a költő előtt a végzetes tehervonat. Hanem igenis abban a másik, értelmünk által elfogadhatóbb, de még hátborzongatóbb értelemben, amivel az önmagát mindenáron elpusztítani akaró költő a halálnemek között válogatva, végül is az öngyilkosságnak ahhoz a szcenáriumához folyamodott, amelynek - talán ki is mutatható mélylélektani érzésáttételek következtében - különös libidó-praemiumot juttatott."

33 A költeményt higgadt tárgyilagossággal nézve megállapíthatjuk, hogy évekkel az öngyilkosság előtt, 1934-ben keletkezett. Tárgya: egy gyermekkori emlék felidézése. A mű minden további nélkül elemezhető lett volna úgy, hogy nem hozzuk összefüggésbe a szárszói tragédiával. A ,tehervonat' képzet jelenléte a versben lehetőséget teremtett az összefüggés megteremtésére, de ez a képzettársítás a legkevésbé sem volt kényszerítő erejű. Hogy azzá váljék, az kellett, hogy az értelmezőt a vers szerzőjéért érzett gyász töltse el. És csakugyan, Németh Andor azt a szövegét, amelyben az idézet elhangzott, 1937. december 8-án, a Szép Szó miskolci szereplésekor, az első József Attila emlékesten, mintegy a költő halotti torán olvasta föl, ahol a hiányzó költőt egy gyászlepellel letakart üres szék képviselte. Nemcsak a dekoráció szolgált tehát a gyász kifejezésére, hanem a versértelmezés is gyászolt. De a gyász közvetlen interpretációs tényezőként volt jelen számos más