Kalla Zsuzsa szerk.: Tények és legendák, tárgyak és ereklyék (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 1. Budapest, 1994)

III. Esettanulmányok: XX század - Tverdota György: A nekro-logika (József Attila halotti búcsúztatói)

te, József Jolán elbeszélése nyomán, a kora gyermekkorban megkezdett út az öngyilkosság, vagy - kultikusan kifejezve - a keresztrefeszítés felé. Megindító, a gyász színébe burkolózó életrajz. Kodolányi János egyetlen mondata nagyon pontosan fogalmazza meg ezt a tendenciát: „Ismét egy könyv és ismét egy sír, ahová vezekelni járhatunk."

21 József Attila életének gyásszal színezett homogenizálódását leginkább reprezantatív módon talán mégis Bálint Györgynek a második halálévfordulóra írott cikke szemlélteti: „ ,Mint gondolatjel, vízszintes a tested' - írta József Attila Kosztolányi temetése után. Két éve már, hogy az ő teste is ilyen. A gondolatjel feszültséget és befejezettséget jelent, drámai pillanatot, mely feloldásra vár. E feszültség nem szűnt meg 1937 decemberében a tehervonat kerekei alatt és nem szűnt meg azóta sem a szárszói temetőben. ,Mint gondolatjel, vízszintes a tested' - mondjuk magunkban, ha József Attilára gondolunk [...] életének tragikus feszültségére és halálának váratlan iszonyatára. Nehéz pátosz nélkül írni róla, hiszen élete is csupa pátosz volt, a szónak nem annyira modern, mint inkább görög értelmében, ami elsősorban magát a szenvedést jelenti. Nyomor, koncok, szkizofrénia, öngyilkosság, mindez önkéntelenül is nagy és megrendült szavakat kíván [...] Halála szörnyű volt és szép, mint a vértanúké."

22 Ez a „vértanúhalál" fordulatot hozott az életmű kritikai fogadtatásában. A fordulat az alábbi típusú kijelentésekben érhető tetten: „József Attila, a háborúutáni magyar irodalmi nemzedék nagy lírikusa vonat alá vetette magát és meghalt. Egy nagy költő és nemes szellemű ember pusztult el vele tragikus-fiatalon."

23 A Medvetánc és még inkább a Nagyon fáj kötetek megjelenése után a költőhöz közel álló mértékadó kritikusok ennél sokkal magvasabb eszmefuttatásokban juttatták kifejezésre a művek iránti megbecsülésüket, két szempontból mégis alulmaradtak az idézett banális kijelentésekhez képest. Egyrészt azért, mert az utóbbiakat: „a háborúutáni magyar irodalmi nemzedék nagy lírikusa"; „nagy költő és nemes szellemű ember" a tragikus halál komor pátosza: „vonat alá vetette magát és meghalt"; „ [...] pusztult el vele tragikus-fiatalon" megfellebbezhetetlenekké tette. Másrészt pedig, míg a kritikák a költő elismertetéséért folytatott küzdelem dokumentumai voltak, addig az idézett mondatok a legszélesebb körű közmegegyezést fejezték ki, evidenciákként hatottak, 1937 decemberében vagy 1938 első hónapjaiban többé-kevésbé azonos formában számtalanszor leíródtak. A szárszói tragédia másnapján tehát megindult a József Attila-életmű felmagasztalásának folyamata. A kegyelet Íratlan törvénye lehetetlenné teszi, hogy egy halottról, aki a ravatalon fekszik, Kosztolányival kijelentsük: „Nem volt nagy és kiváló".

24 Amennyiben ilyen különvéleménnyel rendelkezünk, legjobb, ha a gyász ideje alatt elhallgatjuk azt. Természetesen jogunkban áll egy elhunyt költőről azt állítani, hogy középszerű volt, ám ezzel az ítélettel áthágjuk a nekrológ műfaji kereteit. Amely mértékben a halotti beszéd megnehezíti a kritikai ítélkezést, abban a mértékben megkönnyíti a halott felmagasztalását. A búcsúztatás alkalmul szolgált József Attila hívei számára, hogy akadálytalanul besorolják őt nagy lírikusaink sorába. A vele szemben megfogalmazott nekrológ-beli fenntartások legfeljebb annak hangoztatásáig merészkedhettek el, hogy ugyan