Bisztray Gyula szerk.: Mikszáth Kálmán 1847–1910 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 5. Budapest, 1961)
„Össze sem bírom számítani, annyiféle karzat van. Hölgy-karzat, képviselők karzata, főrendiek karzata, írói karzat, idegenek karzata és ifjúsági karzat. Ez kivált téli időben van tömve, mikor a szegény emberek melegedni jönnek oda — de nem úgy értem, bogy a beszédektől. Természetesen legszebb ezek közt a hölgy-karzat. Mégpedig legszebb olyankor, ha az országház kapuján ki van téve a tábla: »A karzati jegyek mind elfogy tak.« A Zsúfolt karzat biztosan jelenti a z su 7 0 ^ házat is, mert akkor valami érdekes esemény vagy érdekes szónok van napirenden. Nem akarom vitatni, hog; azokban a rekesztékekben is lehet sok följegyzésre • méltót találni, ahol a férfiak ülnek, ámbár egy-egy Haluska János, köhécselő főispán vagy gróf még nem olyan látnivaló, amiért érdemes volna a gukkert elővenni a fiókból. Hanem az az örök tavasz, mely a hölgyek karzatán virít. Szép feslö rózsabimbók, kinyílt rózsák, kevély liliomok s szerény ibolyák egy csokorban. Valóban kéjes illat terjed felülről. Szép szemek mosolyognak szelíden, ha Hoitsy beszél vagy Fenyvessy. Rohonczyt és Andrássy Tivadart is szívesen hallgatnák, de ők nem beszélnek szívesen. Kíváncsian hajlanak alá a kis fejecskék, mikor Szilágyi Dezső emelkedik fel, nehogy elveszítsenek, ha egyet is, apollói gesztusaiból. Apponyi Albert is kedvencük. A nők, hiába, mind ellenzékiek. Gyönyörű kép az így néha-néha. A gazdag színpompa, vidorság, elevenség, a beszédes legyezők, melyek örökös mozgásban vannak s mozgásukra egész kis szélvihar kerekedik. A fiatal képviselők felhurcolkodnak a magasba, s míg lent az öregek gorombaságokat mondanak egymásnak, addig ők csupán szépeket suttognak a lelkes honleányok füleibe. A csevegés z s * va J a harmonikusan szűrődik le szelíd zsongássá, melyben oly jól esik az, öregeknek lent szundikálni, mintha a méhesben volnának..." („A karzat", részlet ,,A tisztelt I láz"-ból.)
