Bisztray Gyula szerk.: Mikszáth Kálmán 1847–1910 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 5. Budapest, 1961)

^\ Um en tünk búcsúzni Ebeckre is, ekkor útba ejtettük az ebecki temetőt is, ahol uram nagyszülői és kedves ismerősei pihentek, innen a gyalogúton bejöttünk a szk.labonyai temetőbe, itt azt mondta Kálmán: — Kétszeresen kedves előttem e két temető, mert nemcsak azok feküsznek itt, akik okozói voltak életemnek a kezdődése előtt, hanem azok is, akiktől megnyújtását remélem a bevégződése után. . . Ott a szomorúfűz alatt pihen az egyik P éri-leány, a szőke ; színes szentképecske van a fejfájára ragasztva. Tőle jobbra a pogány Filcsik sírja van, vad székfű, kakukkfű nyílik rajta, mintha a híres virágos bundája lenne föléje terítve. Méhek hümmögnek egész nyáron Vér Klára, a szép molnárné fejéhez ültetett rózsabokrokon ; hej, mikor még nyalka legények rajzottak körülötte a most már düledezp malomban... Itt van Galandáné is, a vén boszorkány sírja, be van horpadva, egy elkésett kígyó oson be az egyik repedésen, nyilván azt szemelte ki téli szállására. Meghatva álltunk meg a kripta ajtaja előtt, melynek friss hantolásán alig fakadóit még a fű. . . A Marika vörös márvány kő-keresztjét szeretettel ölelik át a borostyán indái. . . Még mindig nyomai látszanak a szerető ápoló kéznek, mely már maga is hideg és élettelen..." (Részlet Mikszáth Kálmánné „Visszaemlékezései"-ból.)