Bisztray Gyula szerk.: Mikszáth Kálmán 1847–1910 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 5. Budapest, 1961)
„Két ősz se hiányzik mí *r a% ötvenhez ama szép októberi nap óta, mikor egy vézna, beteges kis fiú szorosan az anyja szoknyájához simulva, a belülről elmotyogott »szabad«-ra, mely úgy hangzott a fiú fülében, mint távoli égmoraj, benyitottak egy földszintes rimaszombati ház ^ s Kf a kis szobájába, hol a könyvekkel telerakott rácsos íróasztalnál erőteljes, pirospozsgás, barna kör szakállú fiatal férfi ült, figyelmesen függesztve kék szemeit a szelíd arcú asszonyra és a félénk gyermekre. — Fábry tanár urat keressük. — Én vagyok — szólt és felkelt. — Egy kis diákot hoztam — szólt az asszony szeretetteljes tekintetével megbátorítva a fiúcskát —, de még nagyon anyás, még sehol se volt otthonról, és minthogy csak otthon tanult egyet-mást, az igaZÂ ato ' úr ide utasított, hogy tessék őt kikérdezni és meghatározni, vajon felvehető-e már az első latin osztályba vagy pedig hazavigyem még az, idénre ? — No, azt majd meglátjuk — monda barátságosan. — Hogy hívnak, fiam ? — Mikszáth Kálmán. — Hogi? Nem értem. Hangosabban beszélj- Mondd ki bátran! Hiszen nem loptad a nevedet ! Mondtam én, hiszen hangosan mondtam, hanem olyan igénytelen semmi név volt az, hogy mire a hatalmas ember füléhez eljutott, szétfolyt valahogy a levegőben, úgy, hogy nem jól hallotta, mindjárt elfelejtette. Kinyitott egy olvasókönyvet és markomba nyomta, pecsétgyürűs ujjával odabökve egy helyre: — Olvasd ezeket, innen! Aztán tollat adott a kezembe, hogy írni is próbáljak valamit. (Részlet a „Fábry János" című cikkből. „Vasárnapi Újság", 1908. február 9.)
