Bisztray Gyula szerk.: Mikszáth Kálmán 1847–1910 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 5. Budapest, 1961)

Megvetett Mikszáth mindenfajta szellemi kiskorúságot. Csak gúnyosan tudott szólani azokról, kik az „érzelmek korát" élve könnyen lelkesedtek kósza frázisokon, s meghatódtak a „rabló-romantikán". „A gondolkodó fők istene: a logika" volt az övé: mosolyra késztette minden vak s ostoba hit. De egyfajta érzelmességtől, egyfajta romantikától, egyfajta hittől nem tudott, s nem is akart sose szabadulni. Mindvégig ott élt benne az a romantika, az az érzelmesség — ha tetszik: „naivság", „biedermeier érzés" —, mely a népdaloknak s népmeséknek is mindig sajátja volt: hitt az életben, hitt az emberben, s hitt abban, hogy van tiszta, szép, önzetlen emberi érzés. Bízott benne, „hogy az emberek inkább jók, mint rosszak, mihelyt semmi káruk vagy hasznuk nincsen abból, hogy milyenek legyenek". Humanista volt. S ez a mélyen gyökerező, életigenlő humanizmus tükrözte vissza legteljesebben Mikszáth művészetének egyik legnagyobb értékét: a kitörölhetetlen népi jelleget. S a szót itt a maga valódi, meghamisítatlan értelmében kell venni. Mert a népiesség fogalmát, a népszeretet, a népközelség szavát semmiféle — még oly értékes — irányzat sem sajátíthatja ki magának, s főleg: nem kompromittálhatja tévedései révén. Ezeket a kitüntető szavakat végérvényesen egy-egy életműnek mindig csak az idő ítélheti oda, s nem egy esetleg hamis tudatú önkinevezés. Nem egyes korhoz kötött írói csoportok elkülönítő s lefoglalható tulajdonjoga hát a népiesség, hanem a realizmus esztétikájának mindig, s minden korban szerves tartozéka, s mint ilyen: egyik ismérve volt Mikszáth művészetének is. Kritikai realizmusához a népi jelleg elválaszthatatlanul hozzátartozott. Nemcsak a valóság tényeit felmérni tudó éleslátás, hanem — nem utolsósorban — ez is oka annak, hogy elbeszélő irodalmunk legélőbb hagyományát a Móriczéval együtt az ő neve jelzi. Értetlenül állt az öregedő Mikszáth a jövővel szemben. Tudta, hogy az úri Magyarország menthetetlenül szétesik, elpusztul: ítéletében fölötte állt,