Bisztray Gyula szerk.: Mikszáth Kálmán 1847–1910 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 5. Budapest, 1961)

dzsentri nacionalizmussal szemben ébren tartotta benne az igaz hazaszeretet igényét. Mert a kettő — noha nemegyszer egyazon szavakkal élt, s mind a kettő egyaránt 48-at mondott — nem volt azonos: gyökeresen s ellentétesen másmás irányba húzta a lelkeket. Az egyik arra volt hivatva, hogy nemzetiszínű hazug frázisokkal elfedje, elhomályosítsa a valóságos nemzeti s népi érdekeket. A másikhoz viszont elválaszthatatlanul hozzátartozott a haza sorsával törődő mély s komoly felelősségérzés. Az egyik — mint mindig — kiskorú felnőttek számára volt áltató maszlag csupán, a másik ellenben nem hagyta nyugton a gondolkodó ember lelkiismeretét. S Mikszáthban — ha olykor nem is tudta függetleníteni magát a dzsentri nacionalizmus lehúzó jelszavaitól — mégis mindig ennek a mélyen benne élő igaz hazaszeretetnek vonzása volt az erősebb. Jól értette a múlt üzenetét. S az emberségét köszönhette ennek. Egy távlattalan korban kilátó pontot ez adott számára. Ez képesítette rá, hogy figyelve, gondolkodva, felelősséggel élje kora életét. Szerette hazáját: észre tudta venni a jelen süllyedését. Szerette hazáját: a bomló, széthulló úri világ gúnyos mosolyú, fölényes humorú bírálója ezért lehetett. Kortársai, Jókai nyomán, mint az ország legokosabb emberét tartották számon Mikszáthot. S valóban: aki írásainak bűvkörében él, elsősorban erre figyel fel. Nemcsak a mese sodra, a felfénylő humor, a mondatok dallamos varázsa ejti meg, hanem mindenekelőtt a gondolkodó erő. Mert ez jellemezte legfőként Mikszáthot. A gondolkodó fők nyugodt fölényével s éleslátásával figyelte, leltározta kora életét. Nem mintha hosszú bölcselő részeket, rögtönzött esszéket illesztett volna műveibe. Hajlama sem volt rá, s többnyire újságokba írva, terhelni sem akarta velük a mesét. Közvetlenül legföljebb csak a rejtett, félmondatos glosszák, a váratlan közbeszúrások, a sajátos „kerülgető" mikszáthi stílusnak ezek a vibráló különös színei jelezték