Bisztray Gyula szerk.: Mikszáth Kálmán 1847–1910 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 5. Budapest, 1961)

sei" szerint: túláradó érzéseit talán még az ő tolla sem bírta volna visszaadni. Mikszáthnénak szinte fájt, hogy férje többre becsülte a mandátumot, mint irodalmi sikereit. Mikszáthnak tehát most már fogasa is volt a képviselőházban. Pártja beavatta a politikai élet boszorkánykonyhájának rejtelmeibe, látóköre kiszélesedett, írói világa pompás új alakokkal gazdagodott, a tollhegyre kívánkozó figurák egész serege rajzott körülötte. Mikszáthot az illyefalvi kerület iktatta be a képviselők sorába, s karcolatai, írásainak második fele is időben ehhez a mandátumához fűződik. Ragyogó írói tollát azonban több új hanggal, új színnel gazdagította másik kerülete, a fogarasi, amelyet közel két évtizeden át képviselt (1892 —1910). Mikszáth nem egy írásában örökítette meg hűséges kerületét. A fogarasi havasok zord szépsége, a Negoj hófödte csúcsa éppúgy megkapta a költő képzeletét, mint ahogy megihlették fantáziáját a fogarasi vár történeti emlékei, a közelben hömpölygő Olt ezüstszalagja, a havasi rétek, legelők süppedő, dús, zöld szőnyege, a lakosság sajátos népviselete s a román nép beszédének idegen melódiája. Néhány román szót meg is tanult, felhasználva ezeket erdélyi tárgyú elbeszélései tájhangulatának aláfestésére. Fogarasi képviselőségének emlékét őrzi „A szeiistyei asszonyok" című kisregénye is (1901). A királytól férjeket követelő asszonyok pajzán históriáját a köztudat sokáig a hagyományos Mátyás-anekdoták közé iktatta, pedig az anekdota Mikszáthnál bukkan fel először. Mikszáth ezt a mesét kétségtelenül Fogaras környéki szájhagyomány vagy mendemonda nyomán alakította ki. Képviselősége alatt is folytatta országgyűlési karcolatait a „Pesti Hírlap "ban. A közönség annyira megkedvelte ezt a rovatot, hogy Mikszáthnak mármár szabadulnia sem lehetett tőle. Egy idő múlva már szinte unalmasnak tartotta, hogy mindig ugyanazt a karcolatfajtát művelje. Elhatározta, hogy új