Bisztray Gyula szerk.: Mikszáth Kálmán 1847–1910 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 5. Budapest, 1961)

„A temetésre a legközelebbi rokonokkal a háztól indultunk, kocsijaink éppen úgy, mint 16 nappal előbb a jubileumkor, belekerültek a nagy nép- és kocsiáradatba. Yeketernhás tömegek siettek a feketezászlós utcákon az Akadémia palotája jelé. Az^ hogy az^ úton, merre a menetnek kellett elmenni, tanárjaik vezetése mellett a tanulóifjúság áll sorfalat, és a^, hogy a gyászfátyolos lámpaoszlopok mezei virágokkal voltak dis^itve, /élezték az/ az egyszerűséget, melyre én kértem a temetést rendező bizottságot. A ravatal már pálmákkal és délszaki növényekkel volt gazdagon díszítve, száz és száz gyertya világa között, magasan feküdőtt az én jó uram koporsója. . . Lassankint jönnek mély gyászban az Akadémia tagjai, a minisz/erek, irodalmi társaságok tagjai. Mikor megindul a menet, én is felkelek és megindulok a koporsó után. A sír szélén megpillantottam kis fiam koporsóját, a kis koporsón egy nagy virágkoszorú dísz/ik a főváros színeiből kötött szalagcsokorral. Ekkor valami édes, megnyugtató érzés lopakodik a szivembe ; boldog vagyok, hogy a kis Jánoska, akit apja mindenkinél jobban szeretett a világon, nyújtja feléje kezecskéjét a túlvilágról, hogy a sírban egyesülve legyenek az idők végtelen végéig. A sírnál újból beszédek és beszédek hangzottak el, míg végre hozzájutok, hogy egy percre ráboruljak a koporsóra és elbúcsúzzak tőle. Leeresztik a koporsót, a Jánoskáét mellé teszik, én rászórom a Rndnay Józsejné gyöngéd gondoskodásából hozzám küldött mikszáthfalvi földet, és azzal mindennek vége van. . . Mehetek haza immár üres hajlékomba..." (Részlet Mikszáth Kálmánné „Visszaemlékezéseidből.)