Bisztray Gyula szerk.: Mikszáth Kálmán 1847–1910 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 5. Budapest, 1961)
„Igen tisztelt barátaim 1 . . . . Csupa sziv vagyok, megmarkolva a visszaemlékezések édes érzéseitől, amelyek mindenkor elfognak, ha Szegeden megjelenek, és ilyenkor még inkább, mint máskor bármikor. Az összképet nézve, úgy érzem magam, mint aki messze úton keresztül, sok év múlva hazatér, és otthon találja a családját. Ismerősen és nyájasan fogadják, és szinte kedve volna felkiáltani a megelégedés bizonyos melegségével : No, hát végre mindnyájan itthon vagyunk ! De hát itthon vagyunk-e mindnyájan ? Hiszen sokan vannak itt, akiket először látok itt, és hol vannak az öregek, akikkel az Oroszlánnál politizálgattam, akikkel csónakáz tm k a rossz napokon az utcákon; és hol vannak munkatársaim, az írók, akikkel együtt indultunk el kopott tarisznyákkal az Olimpusz felé ? Mind a temetőben nyugszanak. . . . . . őszinte, hálás szívvel köszönöm, hogy önök voltak az elsők, akik a Pesten megjelent, jubileumomról szóló cikkre elhatározták, hogy ünnepelnek. Ennek kapcsán csak egy szemrehányást akarok még helyrehozni. Nevezetesen, hogy olyan ritkán látogatom meg a várost. Hát kérem, micsoda optikai csalódás ez! A nap 24 órából áll. En a délutáni és esti lefekvésnél egy félóra múlva rendesen már Szegeden vagyok. . . és hol ide hozom át szülőföldemet, Nógrádot, hol oda viszem át Szegedet. Összefolyik két szülőfölddé annyira egy darabba, hogy semmi sem bírja azokat eltörni kétfelé, csak az a bizonyos láthatatlan, az a titokzatos, ami a szívemet kioltja. " (Mikszáth válasza szegedi jubileumán. „Szegedi Napló", 1910 január 11.)
