Bisztray Gyula szerk.: Mikszáth Kálmán 1847–1910 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 5. Budapest, 1961)

— Nagy hibája ez a birtoknak — monda. — A birtok nem annyira nag', hogy el ne férne rajta ilyen hely. E csípős nyíllövés után a feleségemhez fordult : — Mit parancsol a nagyságos asszony levétetni? A feleségem elgondolkozott, a kötését letéve, látszott, hogy az esze végigszáguld a skvarka minden egyes részletén, bokrain, fáin, állatjain, virágágyain, míg végre így szólt röstelkedő hangon : — Vegye le talán a fiamat ! így készültek a képek, ötlet szer üleg, egy részlet a kertből, Berci mint leendő huszár lóháton. Még engemet is lekaptak, amint a padon ülök, és csendes pipaszó mellett türelemmel várom a koalíció kormányra jutását. A képek meglehetősen sikerültek, a nap, Jelfy úr segédje gazdagon szórja sziporkázó fényét, s élesen vetíti a tárgyakat a lemezekre. Muslincák iregnek-forognak olvasztott aranyában, szfnes lepkék kergetőznek pajkosan. A fák gallyai közt megzörren egy mókus, rigók felelgetnek eg'másnak vidám füttyel, amibe belehangzjk a kert aljából a kaszapengés. Klity, klity, kettyeg a gép, és Jelfy megelégedve veszi a hóna alá. — Eddig volt, készen vagyok, le van kapva a grund, a lovak, a kocsik és minden. . . . Hát a rigófütty, távoli kaszapengés, mókus zP

re

J

e-> falombok ztydsa ? Bolondság, bolondság. Nem lehet a „grundot" levenni sohasem. .. . A nap, mely az egész világot egyformán süti, közömbösen fest, neki mindegy, de az én szemem, lelkem, melyre csak az a piciny földdarab mosolyog, nyájasan, bizalmasan, másképpen látja azt. Eeírni, lefesteni a „skvarkát" csak én tudnám, ha volna hozzá elég színem, szavam. (A „skvarka", folytatás)