Bisztray Gyula szerk.: Mikszáth Kálmán 1847–1910 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 5. Budapest, 1961)

nem tudni, örültem neki, de egyszersmind érettem, hogy Horpács elvesztette titokzatosságának varázsát, föl van fedezve. Kellett nekem olyan hely, melyről csak én tudjak, mint ahogy az embernek van egy titkos könyve, amiből bátran plagizálhat, mert más nem tud felőle, kellett egy hely, ahol a füvekből, falakból, árkokból, erdőkből a fantázia segélyével témákat hasogassak ki írói mesterségemhez, ahol nekem öreg fák titkos susogással meséljenek s patak vize locsogjon. De mindez csak volt. Nagy Miklós megtalált, s ennek a következményei elmaradhat lanok. Elcsitítottam a kézirat dolgában, hogy most nem érek rá, mert gazdasági tervekkel vagyok elfoglalva; kikérdezte a terveimet. . . Pár nap múlva Nagy Miklós elküldte Horpácsra Jelfy Gyulát, a Vasárnapi Üjság egyik fényképészét. — Eljöttem a Vasárnapi Üjság megbízásából lefényképezni a képviselő úr otthonát. A. házat, a kertet. .. Egy ideig szabadkoztam, hogy így, úgy nem érdemli azt meg Horpács, és nem is lehet voltaképpen Horpácsot levenni, de végre is, hisz^ oly messziről jött, nem akadályozhattam meg, átengedtem a nyilvánosságnak. Én költött dolgokat akartam innen írni, mesélni a lovaimról, a földjeimről, a fáimról, de a camera obscura beszippantja és odacsapja az olvasó szeme elé a meztelen valóságot. Horpács hát elveszett mint mesebánya rám nézve.. . íróról lévén szó, [a fényképész] azt a helyet kérdezte, ahol dolgozni szoktam. — Sajnos, ilyen hely itt nincsen. (A „skvarka", folytatás)