Baróti Dezső szerk.: Radnóti Miklós 1909–1944 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 4. Budapest, 1959)
Te állandó vagy bennem e mozgó zűrzavarban, tudatom mélyén fénylesz örökre mozdulatlan s némán, akár az angyal. . . Az utolsó három ,,Razglednicá"-t már mind 1944 végzetes október havában írja, hazafelé menet a halálba, a munkaszolgálatosok elhulló sorfala közt, félholtan ődöngve is a ritmus hangtalan zengő ütemére figyelőn. A második levelezőlapot Cservenkáról keltezte, éppen ellentétein keresztül válik félelmes tájképpé s történelemmé ez a néhány sor, mozdulatlan tájkép, s éppen ez a mozdulatlanság gyöngéd képeivel („felhőt iszik") válik fenyegető jóslattal terhessé: Kilenc kilométerre innen égnek a kazlak és a házak, s a rétek szélein megülve némán riadt pórok pipáznak. Itt még vizet fodroz a tóra lépő apró pásztorleány s felhőt iszik a vízre ráhajolva a fodros birkanyáj. Ez a néhány sor is megérdemelné az elemzést, a rímelés tréfás gyöngédségét a vers második felében, ellentétben az első rész pontosságával, a megrebbenő alliterációt itt is, a fodro^ és fodros játékát s a kapjak és a hátiak nehéz, tompa kondulását. Pedig csak egyetlen mozdulatlan pillanat, egyetlen felvillanó tájék. A harmadikat Mohácson írja, október 24-én:
