Baróti Dezső szerk.: Radnóti Miklós 1909–1944 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 4. Budapest, 1959)

a magyar költészet történetében, így erősíti azt a költői vonalat, amely Petőfin, Adyn, József Attila alkotásain át vezet, így erősíti költészetünk fő irányát. S ezek a nevek, így együtt, mindennél jobban mutatják, hogy nem adott költői és politikai formulák ismétlése jelenti az irodalmunk, költészetünk fő irányához való hűséget. Négy történeti korszak (ha József Attila és Radnóti egy korban éltek is, bátran mondhatjuk, hogy az 1937—1944 közötti idő külön, minőségileg elkülöníthető korszaka a fasizmusnak), négy költői alkat, más és más társadalmi osztályok küldöttei, s mégis emberi, költői példaadásuk, politikai állásfoglalásuk, mondanivalójuk és ars poeticájuk mélyén rátalálunk a mély, benső rokonságra. Ady írta: ,,Petőfi nem alkuszik" — s kifejtette ennek a magatartásnak költői-politikai értelmét. Egyikük sem alkudozott; nem alkudoztak a költői formálás, igényesség kérdéseiben éppen úgy, amint a politikai, erkölcsi állásfoglalásnak a maguk korában legidőszerűbb, legdöntőbb kérdéseiben sem. Ez a kérlelhetetlen, törhetetlen, meg nem alkuvó magatartás egyszerre nyitja politikájuk jövőbe mutató, jövőt formáló elveinek is, költészetük formai problémáinak is. S megannyi történetileg indokolt különbség ellenére ezért társai, testvérei egymásnak. * Ügy tűnik, törvényszerű, hogy Radnóti Miklós életéről s költészetéről szólva, először mindig is a végső pillanatokról kell beszélnünk. Nem kezdhetjük másként, nem hallgathatunk ezekről a végső napokról, ezekről az utolsó költeményekről. Egész élete, jelleme s költészete is végleges formát, értelmet nyer itt — de erről a végső pontról kiderül az is: égésig élete, költészete méltó emelkedés volt e könyörtelen, megrendítő magaslathoz^. Nekünk is itt kell kezdenünk az emlékezést.