Baróti Dezső szerk.: Radnóti Miklós 1909–1944 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 4. Budapest, 1959)

Szórakozást kergető idill-é ez? Az hát, a javából — csakhogy ezek a sorok az „Erőltetett menet" utolsó részéből valók, s éppen ez az ellentét emeli ki a halálmenet, a gyilkoló világ összeroppantó borzalmát. Ha ez a példa kiélezett is, valójában minden Radnóti „idill"-nek ez az ellentét a funkciója, így érvel, ha tetszik, így agitál a háború ellen, a kapitalizmus, a fasizmus embertelensége ellen. Nem biedermeier, álmos és pohosán megbékélt idill ez, hanem fellebbezés az értelemhez, fellebbezés a jövendő tiszta korokhoz, ezekről a korokról énekelt mindegyre, akár Garcia Lorca, akár John Love vagy a kommunista festő, Dési Huber István halálakor. Ezeknek az idilleknek napfényes tájaira mindegyre árnyék vetődik: az idill szavait olyan költő mondja, aki tudja, hogy megölik majd, mert ő sohasem ölt, akit ezért kísért egyre világosabban hívó szóval, szinte démoni kajánul a közelítő halál. Ezért mondhatjuk hát minden torzítás nélkül, hogy Radnóti Miklós költészetének kezdetétől fogva a végső versekig hűséges maradt politikai nézeteihez. Éppen ez a hűség emelte egyre magasabbra, ez a hűség késztette, hogy mind tisztább, mind egyértelműbb eszközöket keressen eszméi kifejezésére. Ez a meg nem alkuvó hűség tette rebbenéstelenné tekintetét, ahogy szembenézett a közelítő végzettel, Európa, hazája s egyéni sorsát betöltő egyazon végzettel. Ez a meg nem alkuvó erkölcs emelte egyre magasabbra költői igényességét, ez bontotta ki formáinak tökélyét, művészi hálózatát. * S csak néhány szót arról, hogy Radnóti eszmevilágának, szocialista rendet sóvárgó reményeinek mi volt a legáhítottabb célja? „Az emberhez méltó értelem", a tiszta fényű erkölcs és a hibátlan formai szépség. Elvont eszmék