Baróti Dezső szerk.: Radnóti Miklós 1909–1944 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 4. Budapest, 1959)

Bólintok s érzem arcomon elégedett szelét, piros láng a lomb és int, hogy nem felejt. Figyelj te is. Levelet ejt eléd is. Várja válaszod. Világos beszéd volt ez akkoriban, s kell, hogy ma sem legyen rejtély. S ha erre a versre válaszul felel is még ugyanebben az évben a keserű kétely: a piros szabadság tán nem jön el soha (Szilveszter és újév között, 1935) de ez a vívódás sem rejtheti el, hogy a költő nem akármilyen: piros szabadságra várt. Ki kételkedhetnék, hogy a jelzőnek itt is funkciója van? Vagy a „Toborzó" milyen fölkelést remélt: Sok barna forradás fut füstös testén végig, földönfutó, sötét bozótok védik; de hogyha visszatér, fölkél a jajduló nép, alatta akkor táncos és szakállas lábu ló lép. Tolnai Gábor elemezte egyik tanulmányában a „Federico Garcia Lorca" című hatsoros remekművét, s kiderült, hogy e hat sorban tévedhetetlen pontos-