Szántó Judit - Kovács Endréné szerk.: József Attila 1905–1937 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 3. Budapest, 1958)

Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni, ott kell annak megtanulni, hogyan kell a dudát fújni. (Pásztortánc) Elmondhatjuk, hogy József Attila megjárta a poklot, hogy népének és korának a „dudása" lehessen. 1932-ben vetette fel József Attila az önkínzó, kétségbeesett kérdést saját költészete értelméről: S mondd, mit érlel annak a sorsa, ki költő s fél és így dalol; felesége a padlót mossa s ő másolás után lohol; neve, ha van, csak árú véd jegy, mint akármely mosóporé, s élete, ha van élte még egy, a proletár utókoré?! (Mondd, mit érlel. . . 1932.) Nem, József Attila neve nem lett „áruvédjeggyé", költészete valóban a „proletár utókoré" lett, halála után költészete valóságos diadalutat járt be, a magyar ellenforradalom alatt kitagadott, a hivatalos és az ellenzéki irodalomtól egyaránt félvállról vett költészetből a szó legigazibb értelmében nemzeti költészetté vált, széles dolgozó néptömegek szellemi kenyerévé. És ez nem is lehetett másképp, hiszen József Attila költészete mutatta meg leginkább a magyar nép által