Szántó Judit - Kovács Endréné szerk.: József Attila 1905–1937 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 3. Budapest, 1958)

Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen, de ágyban végzem, néha ezt remélem. Akárhogy lesz, immár kész a leltár, Éltem — és ebbe más is belehalt már. Itt mindenhol szinte kézzelfogható a magányköltcszet és az antifasiszta líra mély rokonsága, nyilvánvaló, hogy a cinizmusba menő irónia nem más visszájára fordult humanizmusnál. Kit anya szült, az mind csalódik végül, vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni. Ha küzd, hát abba, ha pedig kibékül, ebbe fog belehalni. (Kései sirató, 1935.) Ezektől az idézett költeményektől, amelyeket bizonyos kritikusok szerint már az ,,áttört pszichózis" diktált, csak néhány lépés az út a „Levegőt !" című nagy költeményhez, amelyben József Attila a teljes elszigeteltség, a már halálos magány szenvedései között vergődve tudatosan kapcsolódik az 1933 júliusában írt nagy antifasiszta szocialista költemény „A város peremén" motívumaihoz: Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott hazafelé menet? A gyepre éppen langy sötétség szállott, mint bársony-permeteg és lábom alatt álmatlan forogtak, ütött gyermekként csendesen morogtak a sovány levelek.