Szántó Judit - Kovács Endréné szerk.: József Attila 1905–1937 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 3. Budapest, 1958)

tett nőről már nem esik szó, de ugyanaz az átkozódó irónia mutatja az öklét, mint a „Nagyon fáj" vagy az „Aki szeretni gyáva vagy" című szerelmi versekben, vagy a „Világosítsd fel gyermeked" című versben. De ez a meghasonlott, kétségbeesett, tragikus irónia korántsem őrültség. Légy ostoba! Ne félj; a szép szabadság csak ostobaság. Eszméink között rabon ugrálunk, mint az üldözött majom, ki tépi ketrecének rácsát. Légy ostoba! A jóság és a béke csak ostobaság. . . Légy oly ostoba, mint majd a halál. (Légy ostoba, 1936.) A tragikus egyedüllét, az antifasiszta közösség utáni vágyódás és a szocialista gond az emberiség jövőjéért olvad össze a kétségbeesés hatalmas versében, a „Kiáltozás"-ban is: Ölelj meg, ne bámulj vakon a kifent rohamkéstől — nincs halhatatlan oltalom. . .