Sára Péter - Pölöskei Ferencné szerk.: Ady Endre 1877–1919 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 2. Budapest, 1957)

Jövőt küzdő fia a Mának, ön-boldogságáért másnak jó legény. S talán még azzal is keveset mondunk Ady lírája végső értelméről és értékéről, ha azt mondjuk, hogy költészete ellentétek, elsősorban egy tragikus életérzés s egy forradalmi valóságérzés egysége. Hiszen minél nagyobb egy költő, annál tágabb öleléssel fogja egybe a világot, annál több igen és nem csattan össze lelkében s gazdag kedélye sírástól nevetésig hullámoztatja érzelmeit. Adyban azonban ezek az ellentétek nem változatok s nem váltogatják egymást, hanem egyszerre s olyan egységben vannak jelen, hogy integritásukat megtartva egy felsőbb s pozitív értelmet kapnak. Adyt az tette forradalmárrá, hogy olyan mélyen átélte kora tragikus válságát, s Ady életérzése azért lett olyan tragikus mélységű, mert a valóságot egy forradalmi változás lehetőségéhez mérte. Semmiféle irodalomtörténeti kozmetika sem tudja eltüntetni Ady lírájának tragikus alaphangját; egy olyan versválogatás, mely csak forradalmi verseit gyűjtene kötetbe, az is ezt a tragikus hangot zengené ki. Ám éppen ez a fel nem oldható tragikus életérzés emeli föl Ady líráját nagytehetségű kortársainak költészete fölé. Aki átérzi közülük a kor válságát vagy passzív misztikumba merül, mint Rainer Maria Rilke, vagy elfordulva a valóságtól profetikus pózba merevül, mint Stefan George. Ady a tragikus valóság talaján maradva prófétál forradalmat s ehhez nemcsak az ellentétek teljes átélése, hanem roppant morális erő kell, az őszinteség erkölcsi bátorsága. Ady azért tudja kifejezni kora elviselhetetlen valóságát és reménytkeltő lehetőségeit, mert könyörtelen őszinteséggel vall önmagáról és a világról, mert nem törődik műve összhangjával, nem alkot valamiféle artisztikus művészi egységet. Ha van egység művében, az a valóság egysége. Amit eddig elmondtunk Adyról, az annyi csupán, hogy dialektikus gondolkodása és erkölcsi bátorsága okán sikerült felismernie és kifejeznie válságos kora