Sára Péter - Pölöskei Ferencné szerk.: Ady Endre 1877–1919 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 2. Budapest, 1957)

szólal meg: „Én magyar daccal ébren voltam Akkor, mikor mindenki aludt" — vallja önmagáról s mikor a legnagyobb lobot veti benne a forradalom tüze, akkor írja különös imáit önmagához: Nincs más, csak amit akarok S csak kegyem adhat életet S beszédből is csak az jut hozzám, Mit vígan én beszélhetek. Mit helyeslek, csak az igaz S amit kedvelek, az a jó, Dajkamese-vagyon a másé S csak az én birtokom való. Mitsem vett el tőlem a Sors S minden érdemest meghozott, Megtelvén buzgó áhítattal Szent Magamhoz imádkozok. Ám ennek az ön-szerelemnek, ennek a mindent felülről néző, istenülő gőgnek („Gőgöknek gőgje, nagy Gőg, az enyém") a mélyén, a végsőkig fokozott individualizmusnak a gyökerében, a világot átfogó szeretet árad: Ős, bennemi Gőg, pogány ön-szerelmem, Vércsíkos fényű, intő rendelés, Ki kergés helyett hős célba tekint, Ki nem magáért gőgöli magát.