Keresztury Dezső - V. Nyilassy Vilma - Illés Lászlóné: Arany János 1817–1882 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 1. Budapest, 1957)

társai közül megrázóbb erővel és hitelesebb jellegzetességgel ábrázolni a kapitalizmus sivatagi személytelenségében, kiégettségében és mechanizálódottságában magáramaradó nagyvárosi ember árvaságát, a rendszer és a belőle kihullottak bűnösségét vagy elesettségét; és az épülő Pest arcán mégiscsak feltűnő városiasodást, csinosodást? De ott van e versekben — habár az öregkor látszatra nyugodt bölcsességével elburkolva — az a forró érdeklődés is a lényeges közdolgok iránt, amelyet nem Petőfi oltott ugyan Aranyba, de amelynek a Petőfi-élmény adott célt, bátorságot és kifejezési formát. Nemcsak a halott barátra emlékezett vissza a Szigeten járó magányos költő, hanem mindvégig hű volt mindahhoz, amiért együtt lángoltak: a nép ügyéhez, a nemzet szabadságának és a magyar költészet kivirágoztatásának eszméjéhez. V A lángelme művében újdonságát és váratlanságát szokták ünnepelni: a kinyilatkoztatásszerű erőt, a szellem csodáját és a tüneményszerű egyetlenséget, az egyéniség csodáját. Ma már újra jobban tudjuk és hangsúlyozzuk, hogy a lángelme művében népe és kora is kifejezést talál. Arany sem a semmiből épített világot magának. A körülötte örvénylő valóság sokszor zűrzavaros, sokszor ellenséges, de mindvégig költészetét tápláló, éltető anyagát formálta át műveivé. Ezekben ő is, mint minden igaz költő, tükröt tartott kora elé. Bizonyos, hogy a kor, amelyben élt, nem engedte teljesen kibontakozni tehetségét. De nagysága nincs bezárva műveibe: kinő a történelmi folyamat összefüggéseiből és termékenyítőén